MISKOLC 

Tíz éve veszett el már a nagy szabadságharc, amikor az óbudai családi otthonban a német és a magyar nyelvet váltogató Geier Vilmos éppen csak betöltötte a nagykorúságát, az állami alkalmazás vonzásában odahagyta Pest-Budát, és elköltözött Miskolc városába. Az volt az az év, hogy aki hallgatott a világ történéseire, nemigen leplezte az örömét az osztrák hadak súlyos solferinoi veresége hallatán, aki pedig nem hitt már a folyton megforduló reményekben, legalább hallgathatta a vasúti talpfák szegecselését szerte az országban. Mindenesetre a városba költözött Geier Vilmos még abban az évben házasságot kötött az anyai ágon tót felmenőkkel is bíró, s a szabadságharc előtti erős szelekben Jakabfira magyarosító miskolci család legfiatalabb leányával. S hogy a sietségről pletykáló beszédekben lehetett valami, azt az is mutatta, hogy még abban az évben született meg az első gyermekük, aki az apja után ugyancsak a Vilmos nevet kapta. Ifjabb Geier már ott, az állomáson nőtt fel, sípokat, kattogásokat és füttyöket hallgatott, látta, hogyan változnak aranyszínűvé a gombok az apja díszegyenruháján. Amikor egy meleg nyáron a rendezősíneknél kiugrott a váltónál a tehervonat, és a birkák úgy dőltek egymásra, hogy vörösre festette a vérük a szétroppant csontokat és vagondeszkákat, ifjabb Geier beszívta a kiömlött vér és a szénfüst szagát. A rémülettől mozdulni sem tudott, csak amikor egy öreg, fekete sapkás vasutas a vállára tette a kezét: fiam, ne a haláltól félj, hanem attól, hogy sohasem éltél igazán.

Persze vasutas lett ő is, a Kiegyezés után négy évvel lépett szolgálatba, s az új század első évében kötött házasságot a rakamazi Szente Máriával. Akkor, 1901-ben született az első gyermekük is, aki az apja után a Vilmos nevet kapta. Geier egész évben a híres Pfaff Ferenc embereit kísérgette, végignézték, hogy miként nő ki a földből az új, hatalmas fogadóépület. Ott laktak a szolgálati házban mind a két nagy háború alatt, igaz, akkor már csak a legifjabb Geier volt a vasútnál, a siltes sapkáját a kezében tartva hallgatta a bombák alattomos fütyülését. Az öreg Geier éppen megérte még a békeidőt, ahogy ő mondta a pusztulást látva, csak azért, mert túlságosan boldogtalan volt ahhoz, hogy meghaljon. A negyedik Geier viszont Budapesten végezte az iskolát, hogy aztán maga is visszatérjen az Avasaljára. Az iskolája egyébként annak a Bánki Donátnak a  nevét vette fel, aki éppen abban az évben, 1859-ben született, mint amikor az első Geier Vilmos megérkezett Miskolc városába.

Az ő fia, az ötödik Geier Vilmos már nem a vasúthoz lépett be, a gimnázium után elköltözött a szüleitől, egyre ritkábban tért haza a szülővárosába. 2003-ban, a családból utolsónak Miskolcon maradt anyja temetésére utazott haza, két nap, s már indult vissza a fővárosba, amikor a Kandó téren átvágva, az órát keresve felnézett a frissen felújított fogadóépület homlokzatára. Megállt, hiszen a vörös-fehér bordás, tornyos épületen, s a három csipkés dísztornyocska közül a középsőn meglátta az évszámokat: 1859, 1901, 2003.

1859, amikor az állomást megalapították, s ükapja, az első Geier a városba költözött. 1901, amikor Pfaff Ferenc felépítette az új épületet, s az ő Geier nagyapja megszületett. 2003, amikor  felújították az állomást, ő pedig felszáll a pesti vonatra, elmegy, hogy talán vissza se nézzen többet, ne nézzen soha már.

DEBRECEN

Állítólag a debreceni tudományegyetem legszürkébb alkonyati órái azokra a péntek délutánokra estek, amikor a természettudományi kar beton és üveg kockaépületében Hatvani László, a szerves kémia professzora tartotta az előadásait. Tudja mindenki, hogy a pénteki alkonyat idején úgy lassul le az idő, és úgy csukódnak le ólmosan a pillák, mintha a fáradt test az egész elmúlt hetet akarná kipihenni. Ráadásul ez a bizonyos Hatvani László soha nem engedett villanyt gyújtani a teremben, s nemegyszer megesett, hogy már az előadás kezdetén is félhomály ömlött az ócska zöld asztalokra, és a tanár úrból még az első sorban ülő diákok is csupán egy fel-s alá sétálgató feketés foltot láttak. Ha pedig már őszre járt az év, és a szemerkélő eső maszatolta az ablakokat, a város túlfeléről, az állomástól valami zakatolást sodort a szél, mintha össze is olvadt volna a kinti világ és a benti sötétség, a tanár úr a fák csúcsai között lebegett, vagy mintha a lustán tornyosuló felhők a kopott asztalok fölött úszkáltak volna.

Tudnivaló, hogy a Hatvani professzor ilyenkor az anyag születéséről beszélt. Arról, hogy a csillagok nem is mások, mint csodálatos nukleáris kohók, amelyek belsejében az anyag átalakul, az ősrobbanáskor keletkezett hidrogénből és héliumból épültek fel a nehezebb elemek, egy csillag halála , felrobbanása miként szórja szét a Világegyetemben a szenet, hogy részt vehessen az új csillagok és bolygók létre hozásában és az élet megszületésében. Idáig jutva aztán a Hatvani professzor megállt az ablak előtt, hüvelykujját a mellényzsebébe akasztottta:

-       Ugye tudják, hogy a réges-rég elpusztult csillagok hamujból vagyunk, ugye tudják, hogy minden ember a csillagok gyermeke?

Akkor, azon a péntek délutánon, amikor odakint szemerkélt az eső, és a fel-feltámadó szélben kifordultak a fák levelei,  és a Havani professzor csupán egy elmosódó árnyék volt az ablak előtt, akkor, ezen az utolsó délutánon egyszercsak szép lassan előrehajolt a tanár úr, letérdelt, aztán le is feküdt a linóleumra, a lábát felhúzta és a térdét a mellkasához szorította, öszegömbölyödött, mint egy még meg se született csecsemő, még a hüvelykujját is a szájához illesztette és a szemét lehunyta.

És olyan csend volt abban a teremben, csupán egy ceruza gurult le egyre gyorsaban pörögve a padlóra, és kintről szűrődött be a szél suhogása, de máskülönben csak a lélegzést lehetett hallani, a szuszogást, ahogy a Hatvani professzor öntudatlanul és mélyen aludt.

A diákok pedig ültek a sűrűsödő homályban, aztán óatosan, hogy zajt ne üssenek, lábujjhegyen lopakodtak ki a teremből, ahol az ablak előtt nem is látszott már más, csak egy kivehetetlen és kiismerhetetlen fekete folt.

FÜZESABONY

-       Füzesabony – mondta röviden, súlyosan Dezső, úgy, hogy közben hátradöntötte a székét és a szemét hunyorítva, bozntos szemöldöke alól engem méregetve várta a hatást.

-       Budapest. Talán igyunk egy sört – kockáztattam meg kitérően.

-       Azt különben mindenki tudja, hogy a füzesabonyi vasútállomásnak Fiumében lenne a helye – toldotta meg fokhegyről Dezső.

-       Tessék?

-       És is tudom, mert füzesabonyi vagyok.

-       Fiume?

-       Amikor építették a Monarchia vasútállomásait, akkora skandalum volt, hogy valahogyan összekeverték a tervrajzokat. Tudod, a Monarchia. És amit Fiumébe terveztek, a tengeröbölbe, azt küldték el hozzánk, Füzesabonyba. Aztán mire rájöttek, már késő volt, nem tehetek mást, mint felépítették.

-       Füzesabonyban?

-       Meg Fiumében is. Akárki elmehet megnézni, s látja. Hol az a sör?

Húsz éve volt ez már, akkor hallottam először ezt a történetet.

A Monarchia fiumei kikötője az Eger-patak mellett.

Húsz év, láttam már jónéhányszor ezt az elveszett fiumei állomást. Láttam a három klasszicizáló tömbből összeszerkesztett eklektikus épületet, a hatalmas várócsarnokot, az épület sínek felőli oldalán végigfutó fedett peront, a muskátlikat. Soha nem volt kétségem affelől, hogy valahol, Fiumében máig vannak olyan alkonyatok, hogy az öreg vasutasok összehajolnak, és a sűrű adriai borok mellett borongósan emlegetik az odaszánt gyönyörű épületet,  a tervrajzok elkeverését.

Aztán, van vagy két éve, amióta gyakrabban járok Egerbe, odaköt a munkám, teljesen véletlenül bukkantam rá egy leírásra, ami mellékesen jegyzi meg, hogy a Füzesabonyi állomást a híres Pfaff  Ferenc tervei alapján építették 1893 őszén, a legszebb MÁV-épületek közé tartozik az országban. S hogy a vasúti mérnök kimagasló teljesítményeinek első példája Fiume állomásépülete 1889-ből, amihez kapcsolódóan egy téves legendát is őriz a füzesabonyi hagyomány, miszerint a vasúttársaság egyik figyelmetlen tisztviselője tévedésből összecserélte a tervrajzokat: a füzesabonyiakat Fiumébe, a fiumeit Füzesabonyba postázta; pedig mindössze arról volt szó, hogy a jeles mérnök már előre látta a Füzesabonyon át bonyolítandó hatalmas forgalmat, és az akkori füzesabonyiak szemében érthetetlenül nagy és szép állomást ezért tervezte ide.

Téves legenda.

Dezsőt különben nem láttam azóta sem.

Mostanában, ha arra járok, néha eszembe jut ő is.

Eredj előre, kérd ki a söröm.

Látom a sárga állomásépületen megcsúszó napsugarakat, és semmi kétség, ha a vasút felől nézem, látom a zöldbe borult, meredek fiumei hegyoldalt, hallgatom a hajógyárból vízre bocsájtott új hajó tülkölését, a vitorlák csattogását, a tenger zúgását.

És hallom azt is, érzem a bőrömön, ahogy fúj az adriai bóra a fiumei állomáson, a Tisza-tó és Eger között.

NAGYKANIZSA

Minden olyan volt Kanizsán azon az őszi reggelen, mint bármi más november közepi virradat után: talán csak a köd volt sűrűbb és kiszámíthatatlanabb, úgy mozgott a sínek fölött, mint egy lusta állat.

Tele volt várakozókkal a csarnok, holott jócskán maradt még idő a fővárosi vonat indulásáig. Csak hát egy ilyen csípős reggelen még várakozni is jobb ott, ahol többen várakoznak; nem kell sok beszéd, elég, ha körbe-körbenéz az ember. Békésen kattogott a nagyóra, égtek a villanyok, autóbusz dübörgése szűrődött be az utca felől, amikor a forgalmi irodában váratlanul életre kelt a jelzőberendezés. Megcsörrent a telefon, aztán elhallgatott. Sőt, ahogy felpislákoltak a lámpácskák, azt mutatták, hogy az állomásra Gyékényes felől mindjárt szerelvény érkezik.

De milyen szerelvény, nyúlt a telefon után a forgalmi tiszt. Ilyenkor?

Tárcsázni se maradt ideje, amikor búgni kezdett a hangosbeszélő, kopogások és torokköszörülések hallatszottak a hangszórókból, mintha az ügyeletes tájékoztatni akarná az utazókat.

De hiszen a kapcsológombhoz nem is nyúlt senki, és a mikrofon is érintetlen maradt.

Semmi kétség, átálltak a váltók, átváltottak a lámpák, noha senki nem adott erre utasítást. Semmi kétség, vonat érkezik, holott ilyenkor nem járhat errefelé semmiféle szerelvény.

Hátralökte a székét, értetlenül bámulta a táblát, majd félrerántotta a függönyt és kinézett az ablakon.

Odakint, a peronon is megéreztek valamit a várakozók, mert közelebb húzták magukhoz a csomagjaikat, néhányan a váróteremből is kigyűltek.

De akkor, abban a pillanatban már hallatszott is a kanyar felől a zakatolás és csattogás. Fújtatás és figyelmeztető sípolás is, mintha egy gőzmozdony vontatta szerelvény közelegne.

De hát itt évtizedek óta nem járnak már gőzmozdonyok! S ha járnának is, most üres a sín, láthatja akárki.

Egyre közelebbről hallatszott a súlyos vaskerekek zakatolása, a masiniszta újra sípolt, hogy figyelmeztesse a várakozókat, s közben már fékezett is, hallatszott, ahogy hatalmas gőzbodrokat enged a talpfák fölé. S a peronról válaszolt egy kalauz sípja, a peronőr felcsapta a peronkaput, a kiáltása beleveszett már a hangzavarba, a hordárok kiáltozásásába, a kerekes kocsik gördülésébe, a perecesek és vízárusok sürgölődésébe. Nem mozdult senki és semmi azon a reggelen a kanizsai állomáson, s mégis, ott, ahol egykor az a fából ácsolt nagy fogadócsarnok állt, hallatszott a gerendákról visszaverődő fújtatás, a gőzös lihegése, a víz csobogása, hallatszottak a hordárokat szólító sípok, a lehajtott lépcsők csattanásai, az újságosok és perecesek kötényébe hulló aprópénzek csörrenése, az elegáns női cipők apró koppanásai és a spiccvasas férficipők csosszanásai, hallatszott, hogy abba a régi facsarnokba megérkezett a tenger felől minden utasával a trieszti vonat. Aztán máris harsant a kalauz figyelmeztető kiáltása, csapódtak az ajtók és a lépcsők, nevetés hangzott fel a lehúzott ablakok mögül, sípolt a masiniszta és a forgalmista is, és szusszanva megindult a szerelvény, nehéz zökkenésekkel gördültek a kerekek.

Nem is volt sok, néhány pillanat csupán. Hallgattak a hangszórók, az utasok visszaültek a padokra, a kapcsolótábla olyan fegyelmezetten működött, mintha az imént is ezt tette volna, a váróteremben fehéren pislákoltak a reggeli lámpák.

Nem is volt más talán ez a november közepi reggel, mint akármelyik: kisvártatva kisütött a sápadt őszi Nap, a síneknél is felszívta a ködöt, nem hiányzott már negyed óra sem, hogy megérkezzen a budapesti gyors.

PÜSPÖKLADÁNY

Délelőtt történt, a Gyógyfürdőben, a szokásos kezelések idején.

Egy Kápolnás József nevű férfi, aki az iszapkezelésben vett részt, fent feküdt már az ágyon, mi több, a gyógyász a vállát, a térdét, a könyökét, bokáját és a csuklóját is vastagon beburkolta a híres hévizi tőzeg-gyógyiszappal, amikor kopogtak, és odakintről a terapeutát telefonhoz hívták.

És talán mert odakint úgy sütött a Nap, vagy mert a megnyitott ablakon át behallatszott a városi strand felől a csobogás és kiabálás, vagy mert a parkból valami énekszót is sodort az enyhe szél, de mégis, leginkább a napsütés lehetett az oka, hogy mire a gyógyász visszatért, a Kápolnás József eltűnt az ágyról.

Úgy, ahogy volt, a kékszínű fürdőnadrágjában, a vállán, térdén, bokáján,  könyökén és csuklóján az iszappakolással felkelt a lepedőről, kisétált a folyosóra, ki a parkba. Egyenesen átvágott az Árnyas kempingbe, a faházakhoz, a víz partjára, odakönyökölt a büféhez. A kérdésre, hogy mit parancsolna, némi gondolkodás után (sör vagy bor) a mutatóujját felemelve egy kis pohár tokaji szamorodnit kért, hidegen, mert azt ő úgy szereti. Majd, miután felhörpintette a bort, egyetértően bólintott egyet, s mezítláb, az iszapkitüntetésekkel a vállán, térdén, könyökén, bokáján és csuklóján elindult. Kiment a parkból, a Petőfi utcára, azon végigsétált a Hősök teréig, és a Rákóczi utcán át meg sem állt a Baross utca végéig, az állomás sárga épületéig, ahol az oldalajtón át a söntésbe ment. A maradék iszapakolására vigyázva odakönyökölt a csapos elé, és a mutatóujját felemelve egy korsó hideg sört kért, persze nem az újfajta, vékony falú pohárba, amibe manapság adják a csapoltat, hanem a régi, szemes, nagyfülű, igazi korsóba, amit meg lehet fogni, és ezer darabra törik a fény, ha átsüt rajta a Nap. Egyetlen hajtással itta meg a sörét is, bólintott, bor is meg sör is, jelentette ki a csaposnak, aztán visszaindult, ráérősen sétált, a kiszáradó iszap apró csomócskáit hagyta csak maga mögött, mint aki meg akarná jegyezni, hogy merre járt.

És amikor visszabaktatott az állomástól a Baross utcán át a Rákóczi utcán keresztül a Hősök teréig, s a Petőfi utcában bement a Gyógyfürdőbe, csattogott a meztelen talpa az aszfalton, valósággal világított a kék fürdőnadrágja, mint egy égdarabka, úgy feküdt vissza a lepedős ágyra, mintha éppen ki se ment volna.

Mintha semmi nem történt volna. Vagy mégis.

Ez az iszapkúra szerintem mindennél többet ér, mosolygott az izzadó homlokú terapeutára.

Mindennél többet ér, főleg, ha ilyen különösen süt a Nap.

SIÓFOK

Egy 1912-ben, tehát huszonnégy éves korában írt novellájában, a Cipőcsokor-ban Karinthy Frigyes leírja az elképzelt halálát. Egy asszonynak akar segíteni, bekötni a cipőcsokrát, ám ahogy egyre lejjebb hajol, agyvérzést kap, kettétörik a gerince: „Kinyitottam a szájam… valami szánalmas dadogás nyöszörgött kifelé… kegyelmet akartam kérni, siránkozva és retenetes rémülettel szívemben… de már késő volt. Csigolyám még egyet roppant, siket és pattogó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni. A vér a szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem el fejem, és odafektettem a kőre.”

Karinthy imádta Siófokot és a Balatont, csíkos fürdődresszében a part látványossága volt, vonattal utaztak, rengeteg időt töltöttek a Vitéz panzióban.

1938 augusztus 29-én, huszonhat évvel a fentebb idézett novella írása után is éppen itt időztek, másnap készültek haza, Budapestre.

Ahogy Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilona leírta, őszies eső esett, a szél is fújt, felkavarta, megsötétítette a Balaton vizét.

Karinthy és a felesége, Böhm Aranka, mint annyiszor, ezen a koradélutánon, az ebéd után is veszekedtek. Karinthy a múló nap dacára is pizsamában volt, papucsban, s a fejfájása miatt aszpirint kért a fogadósné kamaszlányától.

„Visszament a szobájába. Néhány perc múlva zuhanás hallatszott fentről. Vera, meg a szolga felsiettek megnézni, hogy mi volt az. Vera vitte az aszpirint.

Frici ott feküdt a földön, pizsamában. Már meg volt halva. Egyik lábán rajta volt a cipő, fekete félcipő, kioldott zsinórral.

Arra gondoltak, hogy a cipőjét akarta megkötni, lehajolt, s az erőlködésben érte az agyszélhűdés, mint az ifjúkori elbeszélésében a férfit, aki az asszony cipőzsinórját akarja megkötni, abba törik ketté a gerince.”

Ott, Siófokon, a hajdani Vitéz panzió előtt, az út fölött most is összeér a platánok lombja.

Közel az állomás, tisztán hallik a vonatok zakatolása, olyan, mint valami nem is távoli dobpergés.

SZERENCS

A biciklista vonaton érkezett a városba.

Kortalan, inkább pufók, mint sportos alkatú férfi volt, vaskos vábú, vastag derekú, korántsem az a kerékpáros alkat. Viszont már a vonaton úgy utazott, hogy kerékpáros cipőben kopogott, kerékpárosnadrág feszült a combjain, le nem vette a sisakját, a szemüvegét, kesztyű takarta a kezét és a hátán zsebes trikójában tárolta a vonatjegyét, a pénzét és az iratait. Megtörölgette az izzadó homlokát és kérdés nélkül közölte az utastársaival, hogy azért utazik Szerencs városába, mert éppenséggel innnel indul a leghosszabb, másfélszáz kilométeres zempléni kerékpártúra, hegyre föl és völgybe le, s ő, aki elhatározta, hogy mostantól radikálisan változtatja meg az életét, arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ilyen, és csakis egy ilyen próbatétel lendítheti át a félelmein és kétségein. Ezért aztán, amikor az első vagonból leadták a biciklijét, mielőtt nyeregbe ült és kigördült a sárga-fehér állomás elé,  megállt a fedett peronon, és elkiáltotta a híres mondatot, amit állítólag Anonymus krónikás tulajdonított a nemes Árpád apánknak,

Ma ád Isten szerencsét e tájon rátok Önd és Tarcal vezérek, 

s amely mondatról ugyan tudni kell, hogy se Anonymus soha le nem írta, se Árpád soha el nem kiáltotta, de attól még jó hinni azt, hogy így kapta Mád, Szerencs, Szenecs-Ond, Tállya, Rátka és Tarcal az elnevezését. Tudnillik ha valaminek nevet adunk, az azzal meg is születik, s ez megfordítva is igaz, nehéz elhinni, hogy valami csak úgy, a neve nélkül létezhetett, akár a térképeken, akár az emlékekben. Elkiáltotta hát a mondatot a biciklista a peron alatt, majd kigördült a Csokoládégyár mögé. Lendületből húzott el a Rákóczi várig, aki mellett elsuhant, mind érezhette, kétség nem fért hozzá, hogy már el is kezdődhetett az élete változása, apró kavicsokat vert az útszélre a biciklikerék.

Hanem ahogy elért a Várig, hirtelen történhetett valami.

Ahelyett ugyanis, hogy továbbszáguldott volna, az a biciklista egyszer csak megállt, a kerékpár kormányára támaszkodott, lehajtotta a fejét.

Aztán megfordította a gépet, és legalább olyan lendülettel, mint ahogyan érkezett, visszahajtott a Cukormúzeumig és a Csokoládégyár mintaboltjáig.  És oda már úgy ment be, hogy hogy a kerékpárját csak nekidöntötte a falnak, majd leszerelte a nyeregtáskát. Odabent a pultra pedig kipakolta az összes nélkülözhetetlen biciklista kellékét, a lámpákat és pumpát, a kulacsot és tartalék szelepsapkát. Viszont amikor kijött a csokoládéboltból, mégis olyan tömött volt mind a két táska, hogy alig bírta visszaszíjazni a hátsó csomagtartóra.

Így indult el másodszorra is, igaz, most már Anonymus és Árpád elhíresült kiáltása nélkül.

Azt mondják, hogy amikor felült a nyeregbe, hátratolta a kerékpáros sisakját, fújta a szél az arcát, lobogott a haja.

Azt látták még, akik észre vették, hogy észak felé ment, az Árpád-hegy irányába. De hogy mi lett a zempléni túrával, s hogy vajon a két nyeregtáskányi csokoládéval együt valóban megváltozott-e az élete, arról senki nem tudott meg már semmit.

Édes élet.

Hiszen nem tért vissza az a kerékpáros, elment,  még a por se lebegett utána, eltűnt, mint ahogyan eltűntek azok a régi, melasszagú szép napok.

VÍZVÁR

Nyár volt, nyár közepe, július, talán egy héttel a falunap után. Errefelé ilyenkor zöldek még a zöldek, vízszag párállik a folyó felől, halak és nádak szaga, ami összekeveredik a táborozók tüzeinek füstillatával, csobbanásokat sodor a szél a Dráváról, és kiáltásokat az Öregtölgyes felől, lassan, fehéres derengéssel jön meg a hajnal, de délutánra sárga már a fény, alkonyatkor vörös a nyugati ég, lila és kék felhők tapadnak egymáshoz a fák csúcsai fölött.

Vörös az állomás fala is, szürke a peron mellett a kőzuzalék, és a peronszegélyek, a fehérre meszelt lépcsők úgy világítanak, olyan nedves fényességgel, mintha egy hajó oldaldeszkái emelkednének ki a hullámok közül.

-       Nem is hajó, akkor inkább egy szép, régi istálló – mondta a lépcsőn üldögélő lány. – Nézd meg az ablakokat. Igaz, itt állatok nincsenek.

-       De vannak - rázta meg a fejét a fiú. A lány mellett ült, kopott szíjas, zöld hátizsák volt a vállán. – Egy szarvasnak éppen akkora agya van, hogy a bőrét kikészíthetjük vele.

-       A bőrét? – húzta fel a lábát a lány, mintha hideg vízbe ért volna.

A fiú nem válaszolt, nézte a sínek fölött remegő levegőt.

Több, mint két órája ültek már a lépcsőn, nem is tudták egymás nevét. Amikor a lány  vizes, fölhajtott szárú nadrágban, a cipőjét a kezében tartva megjelent a vasúti kerítés mellett, a fiú már ott ült a fehér lépcsőn.

-       Szúrni fogja a lábadat a kő  - mondta a lánynak.

-       Nem szúrja – válaszolta a lány, ahogy óvatosan lépkedett az átforrósodott kavicsokon.

-       Ez egy indián  bölcsesség a szarvasról és a bőréről – mondta később a fiú. – Azt jelenti, hogy a világon semmi sincsen véletlenül, és semmi nem oktalanul olyan, amilyen.

-       Én véletlenül vagyok itt – válaszolta a lány.

Elmúlt már a délután, lassan elvesztette a fényét a sínek olvadt higanyezüstje, egyre hangosabbá váltak a békák a folyó partján.

-       Otthon nem is tudják már elképzeni, hogy mi lehet velem – mosolygott maga elé a fiú. - Kaposvárott.

-       Az csak hetven kilométer, nem is olyan sok.

Az állomás túloldalán egy félretolt, nyitott tehervagon várakozott, tele összehalmozott, friss illatú fenyőtörzsekkel.

-       Mielőtt elmész, felkarcolhatnánk a nevünket a falra – mondta a lány. – Oldalra, a ferde esőcsatorna fölé.

A fiú levette a hátizsákját, oldalra került, az épület mellé, és egy rozsdás szöggel belekarcolta a kezdőbetűjét és a keresztnevét: K. Péter., úgy, hogy mellette még maradjon hely a lány nevének is.

T. Mila, karcolta oda a lány.

-       Horvát név – mondta a fiú. Nem kérdezte, inkább csak mondta ezt is maga elé.

Keresztet is vésett a két név közé, Péter + Mila, majd a lányra nézett, és egy szívet is kanyarított a betűk köré.

-       Most majd azt gondolja, aki meglátja, hogy valami szerelmesek várakoztak itt a déli vonatra – mosolygott a lány.

Sötétedett már, vörös volt az ég alja, mnt az állomás fala. Ilyenkor itt ezüstösen dereng a folyó, mintha egy végtelenbe futó sín volna a fák peronja mellett. Égett a régi, hosszúkás lámpa az állomás falán, a névtábla fölött, a vörös téglába karcolva nyersen, élénken világítottak még a frissen belekarcolt, girbe-gurba betűk, a betűk, és persze körülöttük az az odakanyarított szív.