There are no translations available
Hát, itt történelem is van  |
||||||
| Egy családregény, amely inkább a történelemről, a múltunkról szól, de tanulságai a jelenig érnek, hatnak | ||||||
 |
||||||
| Gyávák-e a szerelmes évek, gyáva volt-e az elmúlt száz év? Ilyen kérdésekre próbál választ adni Kőrösi Zoltán legújabb, Szerelmes évek – Gyávaság című regénye. És hogy még mi minden szövögeti hálóját a sorok között, arról a szerzőt kérdeztük. | ||||||
|
||||||
– Van a regényben egy emlékezetes, sőt érzékletes disznótorleírás. Mikor volt utoljára disznótorban? – Klasszikus disznótoron, ami a disznó megbökésétől zajlik, azon régen. Gyerekkoromban viszont nagyon sokszor szurkodtam a frissen töltött kolbászokat, s mi tagadás, amikor már megtehettem, messze elkerültem a disznóölést. Pszichológusok nyilván örömmel vizsgálgatnák, hogy apámat valamikor hentesnek szánta a nagyapám, aki hentes-mészáros és vendéglős is volt a Vas megyei falujukban. Apám éppen letette a vizsgákat, aztán elvitték katonának, mire visszatért volna, megtörtént az államosítás. – Egy disznótor egyébként elég súlyos élmény. Mint ahogy, mondjuk, az államosítás is. A regény egésze azonban, annak nyelvi megvalósítása szelídnek hat. – Szelíd? Ez tetszik. Nagyon személyes regény, noha természetesen a regénybeli család nem azonos az életrajzi családommal. Műhelytitokként elárulom, hogy két különböző család történetét gyúrtam össze, s hiszem, hogy ennek a családnak a története igazi Kárpát-medencei példa. S talán nemcsak a történet ismerőssége révén szelíd ez a regény, hanem abban az értelemben is az, hogy megmutatja, de nem szakítja fel a sebeket. Hiszen vannak sebek, látjuk és érezzük, s az én kisemberi hőseim története azt mondja: legalább beszéljünk ezekről. – Egy zsidó lányt elvesz egy volt nyilas, akiből aztán a kommunista rendszert kiszolgáló ember lesz. Ez ennyire Kárpát-medencei típus? – Ha vannak egyáltalán típusok. Ez a regény arról szól, hogy milyen az, amikor az emberek szinte csak albérlői lehetnek a saját életüknek. Amikor az életük csak élés, de nem megélés. Ezt tapasztalták, és ezt tanították ők maguk is az utódaiknak. Ezen a tájon az elmúlt évtizedek átlagemberének életében a túlélés záloga a történelem mellettiség volt: az, hogy a mindennapi elhallgatással, kisebb-nagyobb gyávaságokkal ki tudott-e maradni a nagy történelmi fordulatokból. Olykor rácsodálkoznak arra, hogy itt történelem is van – akár háború, akár forradalom, akár rendszerváltás –, de mintha akkor is egy paraván mögül látnának rá ezekre. A létező szocializmusban utánozhatatlanul keveredett össze a tradicionális paraszti és a sajátos urbánus kultúra, és ehhez az elegyhez hozzátartozott a tömegbe olvadás, a nem kiválás túlélési stratégiája is. Ezek az emberek úgy voltak még áldozatok is, hogy szinte azt sem vették észre. – Folyamatosan családról és történelemről beszélünk. Elméletileg családregényként tartjuk számon ezt az írást. A regény szövegteste mellett azonban, a lapszéleken oldaljegyzetek vannak. Nekem ezektől a kis megjegyzésektől történelmi regénnyé válik az egész, ezeken keresztül nyílik ki egy újabb értelmezési lehetőség. Egyszerre lesz igaz a két regénytípus. – Biztosan sokan családregényként fogják olvasni ezt a történetet, ami teljesen helyénvaló. Magam azt gondolom, ha családregénynek nevezzük, akkor egy Magyarország nevű családról szól; egy kisemberi Magyarország-történet akar lenni. Az oldaljegyzeteket pedig roppant komoly játéknak gondolom: játék, ami megmutatja a történelem díszleteit, ám úgy, hogy ezek közé a paravánok közé, remélem, mindenki beleolvassa a saját regényét is. – Egy őrült felosztás szerint a mai magyar irodalomban létezik nemzeti és posztmodern irodalom. Akik felosztották, azt mondják, a történetmesélés a nemzeti irodalom sajátossága. Ez a regény történetet mesél. – Nem hiszek az ilyen felosztásban. Magyarul él, magyarul beszél, magyarul lélegzik, mi más lenne, mint nemzeti regény? Van jó irodalom, és van kevésbé jó, ez érvényes felosztás. Egyébként is, emlékszem, hogy a létező szocializmus a modernség letéteményeseként határozta meg önmagát. Akkor most mi mind posztmodernek vagyunk? Ha pedig igen, hát jó lenne távolabb lenni már attól a modernségtől… Egyébként a történet az író udvariassága, amivel bekopogunk az olvasóhoz. A történet visz el bennünket egymáshoz, hogy beszélhessünk. Az igazi regény, ha az író elvégezte a dolgát, úgyis az olvasóban épül fel, az a jó, ha ketten írnak: az író és az olvasó. És ne tévesszük el: a művészet, a kultúra a gyönyörködtetés által tanít, miközben a fájdalom és a gyötrelem is hozzátartozik. S a regény, az igazi történet képes erre: napok, hetek múlva is egyre csak nő, gyökeret ver az olvasó életében is. Én ezért írok: az erősebb lét érintéséért. Valami olyan boldogságért, amit az írás örömén túl legfeljebb a szerelemhez és a futballhoz tudnék hasonlítani… |
||||||
|
||||||
| Pion István |
