„Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez”, gondolja Kövesdi Ilona a tükör előtt, miközben az időt szemléli. Mert azt látja a tükörben, amit az egész regényben az olvasó, vagyis az időt. Ez jelenik meg mindenben, látható, hallható, szagolható, tapintható. Ha érzékelünk valamit, akkor ezt érzékeljük.

Nem csak a szerelemről, nem a testiségről, nem az érzékiségről szól ez a regény, bár a címe mintha ezt sugallná. De végigolvasva a művet egyértelmű lesz, hogy mindenben az idő mutatkozik meg, s a cím is ezt példázza. Az állandóan múló, tovafolyó idő. A címben szereplő mondat egyetlen egyszer jelenik meg:  az első világháború idején a keleti fronton az  egyik katona  női mellhez hasonlítja az előtte lévő dombot. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a túlélésről van szó. De nem is kell ezt szorosan ahhoz a környezethez kötni, ahol konkrétan megjelenik. Sokkal fontosabb lehet, hogy a regény utolsó szereplője (Vágó Ilona halála után) szintén egy nő, Kövesdi Ilona.  Vagyis a női mellre vonatkozó, s hangulatában az egész regényt megjelenítő kérdés ugyanazt példázza, mint a művet szintén végigkísérő karperec.

A levelek, indák egymásba futását, összekapcsolódását, összegabalyodását, mint alapmotívumot hordozó karperecet még Flaschner nagymama kapta egy odesszai kereskedőtől, akinek az életét megmentette, s akiről aztán kiderül, hogy családját „kijevi vikingek üzleteit bonyolító németalföldi kereskedőktől származtatta”. Így ezek, a karperecen látható indák és levelek térben is behálóznak (bennünket is, a regényt is), nem csak időben. Ez az a karperec, amit a szintén a Flaschner családból származó Kövesdi Ilona visszavisz abba a kisvárosba, ahonnan a történet és a regény indul, és a vízbe dob. Az utolsó sorok pedig a regény első sorait idézik. Vagyis az idő kétféle értelmezésben is megjelenik az olvasó előtt, de erről majd később.

        Nyilván nem véletlen, hogy ezt a karperecet mindig a nők, az anyák adják tovább, akik a múló időben (s erre vonatkozik a cím) az állandóan megújuló élet lehetőségeit is hordozzák.  Az egyetlen kivétel Flaschner Arnold, aki viszont elég nőies jellemzőkkel rendelkező férfiként áll előttünk.

        Visszajutunk ugyanoda? Vagy állandóan haladunk tovább? Hasonló dolgokat élünk át máshogy, vagy más dolgokat élünk át ugyanúgy? Ugyanaz, de mégsem ugyanaz.  Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.  Vannak a létezésnek állandóan vissza – visszatérő elemei. Olyan építőkockák ezek, melyek minden élet felépítésében szerepet játszanak. Mintha minden élet ugyanúgy telne el, ugyanarra törekedne. Persze, mi más jelenhetne meg egy ember életében, mint a munka, a szerelem, az öröm, a bánat, a remény. És az idő, ami ezeket érzékelhetővé teszi. De van a létezésnek egy állandóan változó része, ami egyedivé is tesz minden életet. Ez is az idő adománya. Az idő a létezés megalapozója. (Amikor Flaschner János és felesége hazatértek Amerikából, itthon csak a folyót találták ugyanolyannak, mint régen.)

A tovafolyó idő azonban nemcsak úgy indázik szerteszét, mint a levelek, hanem önmagába visszatérően is bezáródik, mint a karperec. A hérakleitoszi gondolat mellett a nietzschei örök visszatérés gondolata is végigkíséri a regényt. Újra és újra előkerülnek egyes motívumok, gondolatok, nagyon sokszor hasonló élethelyzetekben. Az örök visszatérés gondolatában azonban az a parancs, felszólítás is benne van, hogy úgy éljük az életünket, hogy, amit leélünk, az fog visszatérni újra és újra. Nem azért van az idő, hogy túléljük, hanem hogy megéljük, mondogatják a regény szereplői.

Van azonban még egy konkrét személyhez, pontosabban műhöz kapcsolódó olvasata az időnek a regényben, erre utal „A dicsőség egyedül a könyörülő Istené” mondat szintén többszöri visszatérése. Ez ugyanis Ottlik Géza: Iskola a határon című regényéhez utalja az olvasót, ahol szintén az időt olvassuk, pontosabban azt, hogy az idő hogyan rakódik egymásra, s a különböző idősíkok hogyan kapcsolódhatnak össze. „A folytonos jelenidő.”, olvassuk a Kőrösi – regény végén.  Hiszen nem csupán a jövőjét képzeli el az ember, hanem a múltját is állandóan újraírja, méghozzá a jelennek megfelelően. „Csak az van, ami látható, tapintható és szagolható.” Ezekben  mindig az idő jelenik meg, azok pedig az idő által léteznek.  Jelenés van. És idő.  Idő van a jelenésre.

       Idő és nyelv. Mikor az egyik falusi asszony elmeséli az épp járőröző Kövesdi Ádámnak  a szerelmespárok neveivel teleírt ház és a hajdan ott lakó tanító és pap életét, azzal fejezi be a végére már legendává duzzadt történetet, hogy ezt mondják, de hogy valójában mi történt, ki tudja. Ugyanakkor, ha „valaminek nevet adunk, meg is születik”, és nem tudhatjuk, hogy előbb volt-e a szó és utána a történet, vagy előbb volt a történet és csak utána a szó. Ezek a szintén újra és újra felbukkanó gondolatok pedig nemcsak a valósághoz való viszonyunkat, sőt a valóság definiálhatóságát bizonytalanítják el, hanem folyamatosan reflektálnak a regényre is, mint irodalmi alkotásra.

        Valószínűleg nem véletlenül indul a mű a Forrás című fejezettel, amely egyrészt előre összefoglalja a mű és a történet lényegét, másrészt azonban azt is mondhatjuk, hogy a regény épp ennek a fejezetcímnek a jelentését semmisíti meg.  A Forrás nevet viselő vendéglő egy természeti csapás után épül (ugyanez lesz a neve jó másfél évszázaddal később egy budapesti étteremnek, szállodának is, ahol ráadásul szintén fontos szerepe lesz az érzelmeknek, érzékeknek, testi örömöknek, de már egy teljesen más világban) abban a kisvárosban, ahonnan elindulunk, hogy aztán a végén ugyanide térjünk vissza. Ugyanoda persze mégsem térhetünk vissza, hiszen közben dolgozik az idő is. A név - Forrás - utal a korábbi természeti csapásra, így tehát a nevében is őrzi a múltat, vagyis benne is az idő nyilvánul meg. Másrészt utal arra is, ahogy valami - egy forrás, az idő - a felszínre tör, megmutatkozik, hogy aztán újra elmerüljön.  Kérdés, hogy mitől függ, hogy mikor mi jön a felszínre a múltból, mi és hogyan él tovább. 

        Ugyanakkor végig kérdés marad, hogy mi a forrás. Van-e egyáltalán igazi forrás. A regényből inkább az olvasható ki, hogy nincs eredeti forrás. Nincs eredeti forrás, egyrészt a magába visszatérő idő miatt, de nincs azért sem, mert az időben mindig visszább lehet menni, ám csak annak a tudatában, hogy legalább annyira alakítja a múlt a jelent, mint a jelen a múltat. A múltra rárakódó por pedig mindent összemos, ami valóságként marad, mindig fikció. És ez a fikció lesz a valóság. Az álmainkon járunk, „nem is aludni, de továbbaludni a legjobb. Tudni, hogy álmodik az ember, és álmodni tovább”. Cserepeken járunk, amiket újra és újra összeragasztgatunk valahogy, anélkül, hogy ismerhetnénk az eredeti állapotot. De lehet, hogy ez az emberi kultúra legnagyobb találmánya. („Nem arra van kitalálva az ember, hogy magával cipelje az emlékeit”, nagy adomány a felejtés.)

        Az idő adománya és tragédiája. „Hogy egy ilyen semmi kis vasdarab is túléli az embert”, hangzik az elején egy, a vízben talált érme kapcsán. A felejtés életben tartó ereje és a múlandóság tragédiája.  Az idő tehát úgy jelenik meg az ember számára, hogy az benne a szép, ami egyben a tragédiája is : hogy múlik. A mű világához mérten a tragédia talán nem is a megfelelő kifejezés. Szépség és szomorúság. (Egyébként is az embert csak az fertőzi meg, ami belülről jön, olvassuk szintén újra és újra.) A sok ismétlődő motívum közül kiemelhető a napsütés is, ami egy Füst Milán-gondolatot hív elő: „A természet közönye felháborító : kinn ágyúk dörögnek, a repülőgépekről bombák hullanak, a város lakói őrjöngenek, sikoltanak, s minderre rásüt az édes koratavaszi nap.”

„… lehet, hogy a boldogság valóban csak annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő.” De ha nincs idő, nincs semmi. Vagy akkor a semmi van.

           A legizgalmasabb a regényben az idő tovafolyását, ismétlődését, visszatérését megjelenítő nyelvi struktúra. Az idő a nyelvben, a nyelv az időben mutatja meg magát. A különböző motívumok (a tűz, a víz, a vaskazetta, a szarvassal díszített doboz, a tükrös szekrény, a keserű, édes illat, a napsütés, a sötét felhők, a csillagot formázó ujjak, az ég felé legyintés, a sorakozó jégcsapok, a bársonyos porréteg. Ezekben mindig az idő válik érzékelhetővé, a magában láthatatlan idő látható lesz, mint ahogy a felragyogó fekete szénszálban láthatóvá lesz az elektromosság.) és a hétköznapi bölcsességek teljesen behálózzák a regényt. Mint az indák, levelek. Hol itt, hol ott jönnek a felszínre, összekapcsolva különböző időbeli és térbeli történéseket. A nyelv tartja össze a világunkat.

Az élet ugyanaz. De mégsem ugyanaz. És az is kétségtelen, hogy a szerelem az egyik legnagyobb éltető erő, mondja a regény.

        Az idővel kapcsolatban a regényből kiolvasható az a megkülönböztetés is, amit hagyományosan objektív és szubjektív időnek szoktak nevezni. Csak a motívumokra hadd utaljak: egyrészt az óra, a zakatolás, a vonat kerekének kattogása (amely vonatból kinézve minden összemosódik ugyanúgy, mint a bársonyos porréteg alatt), másrészt pedig a szív ritmusa, amivel ki – ki letölti a maga idejét. De említhetnénk az Amerikában Flaschner János által megtapasztalt időt ( feltalálja a futószalagot, ami mindig önmagába tér vissza, mégis az idő előrehaladását segíti), és azt az időt, ami Magyarországon telik. Utóbbi jóval lassabban jár, így a pusztításra is több ideje marad. És itt van Arnold is, aki lassan mozgott, lassan beszélt, „mint aki a magány és a szenvedés révén több időt ér meg, mint egykorú társai”. S ennél az időnél sincs éles határ múlt, jelen és jövő között. Az idő tagolása is fikció.

        Izgalmas az is, ahogy a történelmi idő és a hétköznapi idő összefonódik a műben. A történelemről szintén azt a tapasztalatot adja, hogy ezt is a nyelv tartja össze. Másrészt pedig azt látjuk, hogy a regény szereplői, bár benne élnek a történelmi időben, mégis ez mintha inkább esetleges tényező lenne az élet megélésének állandóságával szemben. Mindig ugyanazt az életet éljük. És persze mégsem ugyanazt. De a létezésnek mégis vannak olyan alapelemei, melyek állandóak mindenki életében, függetlenül a nagy történelmi időtől. A szerelem, az emberi szolidaritás, a gondoskodó lét, az érzékiség, a remény, s ezek azok, amiket átélni, megélni kell. Az esetleges történelmi időt pedig időnként túlélni.  Talán ez indokolja azt is, hogy a történelem csak apró jelzések, utalások által van jelen. A Ferenc Józsefet mintázó kép, amit szintén elvisz a víz, a kiegyezés utáni vasútépítés, az Amerikába való kivándorlás a 19. század végén, az első világháború, ahol szintén nem a háború a lényeg, hanem ennek a hatása a Flaschner családra, Trianon, ami szintén családokat választ szét, a revíziós hangulat egy újsághír kapcsán, a zsidótörvények, majd a háború utáni kommunista váltás, 1956 és később a rendszerváltás újabb világa. Ezek persze hatással vannak a szereplők életére, és mintha egy jellegzetes magyarországi sors is kibontakozna belőlük, de mégis az élet egyes szereplők általi megélése a döntő. Az élet, az idő folyama az állandó ismétlődésekkel együtt, ami újra és újra azt erősíti, hogy az életet mindig ugyanazok a dolgok teszik széppé és szomorúvá, függetlenül attól, hogy a dualizmus kori Magyarországon járunk-e vagy Horthy esetleg Kádár korában. Nem tűnnek el tehát ezek a hatások, de mégsem ezek uralják például Liszi életét sem, hanem az a szerelem, ami Durst Jánoshoz fűzi, vagy az a megható gondoskodás, amivel a beteg zenetanárt ápolja egészen haláláig, és ami kétségtelenül a regény egyik legszebb fejezete. Bármit is hoz a történelmi idő, az élet élni akar. És ha a lélek ki is röppen a testből, a test zakatol tovább. Nem a történelem, hanem az élet uralkodik rajtunk, azzal a paranccsal, hogy élj tovább. Egyébként  mindig helyet hagyunk a létezésben olyan erőknek, melyek fölött nincs hatalmunk (nevezzük azt Istennek, sorsnak, történelemnek, vagy másnak). Talán erre utal több alkalommal is a visszakézből való legyintés az ég felé. Ezt a mozdulatot látjuk Flaschner Jánosnál, amikor azt mondja, lehet, hogy háború lesz, vagy az orvosnál, aki megállapítja Jánosról, hogy - bár a frontot és a sebesülést túlélte - tüdőembólia végzett vele. De ezt a mozdulatot mutatja az öreg Linn is, akiből a munkaszolgálatról visszatérve szintén kiszállt a lélek, aki nem akar, és nem tud tovább élni, mégis, miután rábeszéli a feleségét, hogy kövessenek el öngyilkosságot, ő az, aki túléli. A felesége viszont meghal, s neki így kell folytatnia az életét. (Mintha egy görög sorstragédiát olvasnánk.) Ez a megrendítő történet valóban többet mond a 2o. századi történelemről, mint ezernyi dokumentum. Ez ugyanis valóban a velünk élő történelem.

       Szétszóródott cserepek. Nem tudhatunk semmit a valóságról, legfeljebb -   ahogy Kövesdi Ilona gondolja a szerelemmel kapcsolatban   -   „elhihetjük azt, amit gondolunk róla”. Hiszen valahogy mindig összerakódnak ezek a cserepek bennünk. Nem tudnak nem összerakódni. Mert ami természetként nem adatott meg számunkra, azt valóban kultúraként kell létrehoznunk. A történelmi idő cserepei is összerakódnak, és ezeket  úgy is összeilleszthetjük, hogy a két család életének darabjaiból kirakódik egy magyar, pontosabban egy magyarországi sors. Egy magyarországi 19-20. század. Ez a sors pedig (vagy történelem) zsidó, horvát, morva, magyar származású emberek életcserepeiből áll össze az elmesélés során, az elmesélés által. Vagyis mindig a narráció ragasztja össze ezeket a cserepeket.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés