- Regényében mindvégig vissza-visszatérnek bizonyos mondatok, más és más környezetben, ennek megfelelően minduntalan módosult jelentéssel. Akár puszta szövegszervezői technikának is tekinthetnénk ezt, ám ön mintha szimbolikus jelentést is szánna ennek a megoldásnak. Tévedünk?

- Természetesen a Milyen egy női mell? - Hazánk szíve megírásakor nem az volt célom, hogy fitogtassam írói eszköztáramat az olvasó előtt. Úgy vélem, akkor jó igazán egy regény, ha az olvasó olyan gyorsan és zsigeri élvezettel olvassa, hogy közben tán nem is marad ideje az írói csipkézéseken gondolkodni. Elég, ha érzi őket. Az legyen csak az én magánügyem, íróasztali gondom, hogy sokat morfondíroztam bizonyos szerkezeti megoldásokon, motívumvándorlásokon. Példának okáért sok mondatot ajándékba kaptam többek között Füst Milántól, Mészölytől, Ottliktól, Salman Rushdie-tól vagy éppen a Bibliából, és a saját szövegrészleteim közül is jó néhány vissza-visszatér. Ugyanazok a szövegek eltérő környezetben mindig más és más jelentésüket, tartalmukat mutatják meg, éppen úgy, ahogy az emberi cselekedetek és jellemek is egy-egy történetben más és más fénytörésben látszanak. Hiszem, hogy ebben a családregényben a mozdulatok, a motívumok, a mondatok, a sorsok egymásra felelgetnek, egymást is értik. Ahogy most, önnel beszélgetve felemelem a kezemet, abban benne vannak a nagyapáim és még távolabbi őseim kézmozdulatai is.

 - Azonban nemcsak a mondatok, de a történetfoszlányok is a legváratlanabb pillanatokban térnek vissza a regényben, akár több nemzedéknyi távolságban egymástól.

  Tudjuk, az ember nemcsak a jövőjét képzeli el, hanem folytonosan újraírjuk a múltunkat is. Minden mozdulatunkkal bennünk mozdul - hogy csak e regény példájánál maradjunk - a német, a zsidó és az alföldi paraszt is. Ezek a történetek ugyanúgy működnek, mint a mondatok. Egymásra rakódnak, összekapaszkodnak, hol elfedik, gyengítik, hol pedig erősítik egymást: s lám, itt van előttünk egy különös minta, akár egy gyalogút kopásai, horpadásai és dombocskái, világosabb és sötétebb foltok, ahol gyakrabban koptatják a léptek. Hadd mondjam el, hogy a Milyen egy női mell? megírásával nem csak azt akartam újragondolni, hogy miként mondható el ma egy látszólag klasszikus családregény. Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, érezheti, hogy meg-meglódul a cselekmény, olykor pedig egy-egy pillanatra szinte megáll az idő. A köznapokban valamennyien ismerjük, használjuk is ezt a történetmondási módot; kihagyásokkal és jelképekkel, állóképszerű leírásokkal „dolgozunk". Valójában a nyelv működésének és akaratának engedelmeskedünk, s ehhez mellékes, hogy gondolkodunk-e azon a finomszerkezeten, amit egyedül a nyelv képes megrajzolni a világról. Igen, ebben a regényben egy nagyon ősi történetmesélési technikát szerettem volna feléleszteni. Prózapoétikai értelemben elsősorban az izgatott, hogy ezek a felerősödések, egymásra felelések milyen ritmust képesek adni egy regénynek. Ha meg kellene határozni, úgy nevezném, ez a könyv egy szerelmes regényballada.

- A balladák „sűrűségét" idézi az is, hogy a nagy történelmi kataklizmákat - a szolnoki pályaudvar bombázását, a holokausztot, a Don-kanyart - nem hosszú fejezetekben, hanem állóképszerű, szimbolikus epizódok révén jeleníti meg.

- Úgy vélem, a magyar prózaírásnak nagy átka, hogy egy nagyon kényelmes és túlságosan is kiszolgált olvasói szokáshoz igyekszik igazodni. Gyakran túlontúl elébe megy annak az olvasói magatartásnak, amely elvárja, hogy az azonosulástól a végső katarzisig mindent készen kapjon a szövegtől. Engem sokkal inkább érdekel az a bizonytalanság, amely egy ősibb, elevenebb történetmondásban jelenik meg. Egy társaságban is úgy érdekes igazán elmesélni valamit, ha a történet teljessége mellett a történet árnyéka, a továbbgondolásra való sejtelme is megmarad. A jó regény legyen olyan, mint a mézesmadzag: szép és édes, jó ízlelgetni, de azért csak akadjon a torkunkon. Komolyra fordítva: hiszek abban, hogy az olvasás az alkotás egyik legnemesebb módja, s abban is, hogy egy jó alkotás megteremti az árnyékát is, azt a teret, amit az olvasó, a befogadó belakhat, ott építheti fel mindazt, ami már az ő könyve, az ő története.

- A regényben szereplő családtörténetekre hogyan akadt rá?

- Különleges ajándéka a sorsnak, hogy előző könyvemet, a Budapest, nőváros címűt sokan úgy olvasták, mintha én a városnak afféle ismerője vagy tudósa volnék. Sokakban feltámadt a vágy, hogy beszéljenek nekem arról, hogyan éltek itt régebben. Többek között levelet kaptam egy hölgytől, aki arról írt, milyen volt az élete a ferencvárosi Angyal utcában. A második világháború előtt a Páva utcai zsinagóga - a jelenlegi holokausztmúzeum - vonzáskörzetében jól működő zsidó közösség formálódott, menzával, nőegylettel, kórházzal, segélyező egylettel, kultúrkörrel... Ő nem erről írt egyébként, hanem arról, hogy miként zajlottak a hétköznapok annak idején. A levelet elolvasván megkerestem a hölgyet, és néhány órányi beszélgetés után, szinte véletlenül, nagyon lassan elkezdett kibontakozni elbeszéléséből egy titkos élet, az ő igazi élete, amely valójában egy titkos, lenyűgöző szerelem története volt. Egy megejtően boldog embert láttam magam előtt, olyanvalakit, akinek az élete csupa önfeláldozás és titok volt. A regény másik szála is egy létező család története, egy barátom őseinek históriája a morvaországi hegyektől a baranyai dombokon át a Staten Islandre érkező bevándorlóhajóig, az Árpád-sisakos parlamenti őrségi díszegyenruháig, egy Szolnok melletti kiskertig.

- A regényben mindössze egyetlen helyen szerepel a „Hazánk szíve, Budapest" szókapcsolat, azonban a szív motívum addig annyiszor jelenik meg a legkülönfélébb módokon, hogy abból egyértelmű lesz: a cím a legkevésbé sem „csupán" a fővárosra utal. A női mellhez pedig a Don-kanyar egy dombocskáját hasonlítja az egyik regényhős. Nem fél attól, hogy talán félrevezetheti az olvasót a cím?

  - Úgy vélem: a két cím együtt érvényes, kiegészítik egymást. Mutatják azt, hogy a testről és a lélekről, a szenvedélyről, a szerelemről és a vágyakozásról akar szólni ez a regény. Szeretném azt hinni, hogy aki elolvassa, nem csupán azt érzi majd, hogy ez egy nagyon szenvedélyes könyv, amely elsősorban asszonyok szerelmén át mesél erről az elmúlt vagy nem elmúlt, nagyon is velünk élő két évszázadról. Józan könyv is, ami szerelmekről beszél. Vágyakozó regény, hiszen ez a történet a hazáról, erről az országról szól. Itt vagyunk, itt vannak a mozdulataink, történeteink, szerelmeink, szenvedélyeink és vágyaink. A címekhez pedig annyit: a könyv hátoldalán szerepel egy, a regényből kiragadott mondat, amely így szól: Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez? Nos, ki tudja megmondani? Az lenne jó?

Forrás: Magyar Nemzet