- Ha jól tudom ez az első drámád. Mi késztetett, hogy átrándulj ebbe a műnembe?

- Valóban, ez volt az első ilyen munkám. Az a helyzet, hogy egyszerűen nem érdekelt a színház, a színészi munka, pontosabban nem ez érdekelt, volt sok minden más. S talán a nem túl gyakori színházi élményeim se buzdítottak különösebben. Tavaly viszont Csizmadia Tibor lett az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezője. Vele már többször dolgoztam együtt a rádióban, és ő vetette fel, hogy írjak egy darabot az átalakuló, feléledő egri társulatnak. Szóval az ihlet ilyen értelemben eléggé prózai volt... Más kérdés, hogy ezután elmentem néhányszor Egerbe, dolgozgattam a színházban, néztem a darabokat, dramaturgoskodtam, figyeltem a színészeket, és persze aztán annak rendje és módja szerint teljesen beszippantott a színházi világ.

- Milyen kihívást jelentett dialógusokban írni? Esetleg könnyített ezen a filmek beható tanulmányozása is?

- Szerintem egy dráma megírásakor nem igazán a dialógusok okoznak fejtörést. Bár az is lehet, hogy ez csak nálam van így. Igaz, a prózáimban meglehetősen ritkán alkalmazok hagyományos értelemben vett párbeszédeket, elsősorban poétikai megfontolások miatt, ám most már negyedik éve dolgozom a Mozgókép Alapítvány játékfilmes kuratóriumában, ami évente nagyjából száz forgatókönyv elolvasását jelenti, és hát magam is írtam forgatókönyveket, többek közt A kis utazás című KVB-produkció anyagát. Meg hát a Rádióban dolgozom, s ott is volt már a kezemben jó néhány hangjáték. Azaz: maga a dialógustechnika, azt hiszem, egyáltalán nem okozott gondot, sokkal inkább élvezetet. Olyan fajta töredékes, morzsolódott szövedéket akartam létrehozni, ami felidézi egy család belső beszédmódját. Egy olyan családét, ahol már mindenki tud a másikról mindent, legalábbis a látszat szerint. Másfelől azt kellett megtanulnom, hogy a színpad világa többek közt azért is külön törvényű, mert a papírral ellentétben itt a szöveg és a cselekvés úgy kapcsolódik össze, hogy nem csak értelmezhetik, de ki is olthatják, vagy feleslegessé tehetik egymást. Ad abszurdum: szép is, jó is a szöveg, de olykor le van tojva. Magyarán: akkor jó a dialógus, ha viszi a cselekményt. Ennek a hiányát szokták a dramaturgok a szövegek olvastán úgy hívni, nagy fejcsóválva, hogy sajnos, most még nagyon prózai, nagyon epikus a darab.

- Van kedvenc drámád?

- Természetesen vannak olvasmányélményeim, és vannak azért jó színházi élményeim is. De szégyenletesen kicsi a színházi műveltségem, értem ezt a körülöttünk élő színházi világra éppen úgy, mint a klasszikus drámairodalomra. Úgy sejtem, hogy a jó drámák éppen úgy viselkednek, mint a nagy regények: a megfelelő életkorod szerint mindig mást és mást értesz, olvasol, élvezel belőlük. Rám ilyen értelemben biztos, hogy Beckett, Örkény, Ionescu, Füst volt a legnagyobb hatással. Egyébként amikor már nagyban figyelgettem az egri színpadot, akkor megpróbáltam behozni a lemaradást, amit a bölcsészkar óta felhalmoztam a drámairodalomban, beleértve ebbe az elméletet is. Mindennek természetesen az lett a vége, hogy rövidesen már én is az off-off-broadwayi szöveg nélküli színjátszást favorizáltam volna, mint lelkes amatőr... szóval vigyázni kell a nagy tanulással, nehogy túl okos legyen az ember, mert akkor abból biztosan nem lesz darab.

- Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy olvasás közben eszembe jutott a Dollár Papa, Az öreg hölgy látogatása, és a Rozsdatemető?

- Egyrészt természetesen örülök, másrészt meg kuncogok. Gondolta a fene. A szövegben két-három helyen ugyan el van rejtve egy-egy Örkény-, illetve Füst Milán-szövegecske, de ez inkább játék, semmint nagyon sokat jelentő tudatos utalás. A Dürrenmatt-darabbal más a helyzet. Amikor észleltem, hogy a cselekmény, amit egyébként egy régebbi novellám alapján akartam színpadra kényszeríteni, sok hasonlóságot mutat Az öreg hölgy látogatásával, akkor ezzel kezdenem kellett valamit. Szeretném, ha az a néző, aki soha életében nem hallott még a Dürrenmatt-darabról, semmiféle hiányt nem érezne, az pedig, aki olykor Az öreg hölgy?-re asszociál, élvezetet találna a viszonyításban, az allúziókban. A Rozsdatemetőhöz képest viszont határozottan inkább különbözni szerettem volna, nem hasonlítani. Azt szerettem volna, hogy az a szociografikus, zárt világ, amiben a figuráim élnek, nem egyszerűen a nyomorultsága, kilátástalansága miatt válik rettenetessé, tragikomikussá. De hát nyilván elsősorban azt gondolom, hogy aki beül majd a nézőtérre, az ne a klasszikus drámairodalom emblémáin morfondírozzon, hanem addig-addig röhögjön, míg a végén nagyon rossz kedve lesz.

- Mennyire tudatos írói technika volt a galambok fizikális szaggatott mozgásának szövegi ábrázolása?

- Nos, a darab, ez a tragikomédia ugyebár egy vidéki magyar városkában játszódik, pontosabban egy kis házban, ami a város fölötti dombon áll, akár egy fészek. Az itt élő családot Galambos családnak hívják, mindenki Galambos, nagypapa, apa, anya, gyerekek. Az nem jutott eszembe, hogy maga a szöveg, a dialógus a madarak mozgását képezné le. Nem is tudom, hogy a galambok mozgásáról nekem a szaggatottság jutna-e az eszembe, de annak örülök, ha te ezt is beleolvastad... a szöveg töredezettsége, az elhallgatások révén azt az állapotot próbáltam érzékeltetni, ahogy egy család fokozatosan süpped bele a maga zárt világába, a hazugságok, ki nem mondott érzések, be nem fejezett csaták mocsarába. Sokan vannak, vagyunk úgy, hogy nincs akaratunk és türelmünk kimondani és kivárni a mondatokat, és aztán már késő, hogy rájöjjünk, mi az ára ezeknek az elhallgatásoknak.

- A nyomorúságból kikényszerített ember (mint áldozat) kegyetlen sorsa a fő motívum. Ez egy vádirat is egyben az ezt végrehajtó emberekről, társadalmakról? Az áldozatoknak is vannak áldozataik?

- Nem, nem hiszem, hogy ilyen könnyen felosztható volna a világ áldozatokra és végrehajtókra. Csúszkálunk a szerepek között, hol az egyik, hol a másik oldalon találjuk magunkat. Ha valamit meg akartam írni ilyen értelemben, akkor az éppen a tehetetlenség, a sodródás volt. És az, hogy egy áldozat természetesen már jóval azelőtt magával rántja a bűnt elkövetőket, mielőtt a tettig eljutnának. Maga a cselekvés már csak következmény. De hát nincs olyan szenvedéstörténet, amin adott esetben ne lehetne akár röhögni is, a kérdés csupán az, hogy milyen távolságból és honnan nézzük. Mondhatnám, a nagy szenvedéstörténethez képest minden patetizmus óhatatlanul komikussá is válik. Tulajdonképpen ez vonzott engem a tragikomédiához. Nem mintha nem akadt volna elég előtanulmányunk valahányunknak; társadalomról annyiban akartam szólni, hogy természetesen izgatott, s érdekel, vajon meddig él még bennünk az a hazugságokon és csalásokon alapuló szánalmas rend, amit létező szocializmusnak becéztek. De olyan butaságot nem gondolok, hogy egy család életében értelmet kapna bármi társadalmi dráma - annyit gondolok, hogy a közhelyek és nyomorúságok új értelmezést kaphatnak, ha egy zárt rendszerben vizsgáljuk őket.

- A boldogság keresése és annak értelmezése is megtalálható a műben. Valóban boldogok lehetnek a lelki szegények?

- Arról sok irodalmi mű szólt már, hogy a szenvedés mit okoz a lélekben és a tettben, arról viszont, ahogy Ottlik is utalt rá, nemigen lehet írni jó művet, hogy milyenek a boldog gyerekek. Amikor én ezzel a drámával a hazugság és az elhallgatások természetrajzát akartam kutatni, egyre érdekesebbnek tűnt a számomra, hogy egy nyomorúságos alaphelyzethez képest hová vezet, ha egy család a boldogságról kezd hazudni magának. Hiszem azt, Füst Milánnal szólva, hogy a kimondott szavaknak igenis, hatalmuk van rajtunk. Azaz: boldogságot se lehet büntetlenül hazudni, mert ha sokat tesszük, akkor még a végén úgy tűnhet, hogy boldogok vagyunk. Pontosabban akkor úgy kell viselkednünk, mintha azok lennénk. És ez a rettenet engem mindennél jobban érdekelt.

- Hogyan viszonyulsz a saját életükkel szemben tehetetlen, cselekedni nem akaró emberekhez? Mennyire romboló hatású ez az egyénre és a társadalomra nézve?

- Más a szavak önkéntelen áradása, gépiessége, és más a cselekvések megszokott rendje. Nem úgy értem, hogy nem fedhetik egymást, hanem úgy, hogy akár mind a kettő lehet tudattalan, és mégse oltják ki egymást. Ezzel azt akarom mondani, hogy tele vannak a mindennapjaink olyan beszédekkel és cselekedetekkel, amelyeknek se a célját, se a tartalmát nem is gondoljuk át. Vékonyka hártya libeg pusztán azok között, akik, akár akaratlanul is, de kimondják, hogy nincsen befolyásuk és hatalmuk a saját sorsuk alakítására, és azok között, akik illúziókat táplálnak. Bizonyos értelemben mindegy, hogy most arról beszélünk, szólsz-e a boltosnak, ha kézzel fogja meg a parizert, vagy csendben maradsz, szólsz-e a hazugságról, ha a szemedbe mondják, szólsz-e a nyomorról, ha előtted történik. A döntés az, hogy elhiszed-e, hogy cselekedhetsz. Én ebben nem tudok rangsort felállítani: a cselekvés vagy a passzivitás volna-e a helyesebb. Nyilván egy társadalomtudós, egy szociológus, ne adj isten, egy politikus számára ez a kérdés nem is érthető. Én meg azt gondolom, a cselekvés a szavakban és a fejekben van, a többi már mind csak következmény. Silány vagy nem silány, de csak következmény. És akkor a nem akarás is cselekedet, még ha erről maga az egyén nem is tud.

- A dráma eleven humorát és keserű fájdalmát milyen lelkiállapotban írtad meg?

- Mi tagadás, azt szeretném, ha a drámát végigülő néző nagyjából végigröhögné az egész estét. Ismétlem, minden komikus, csupán a viszonyítási pontot kell ehhez kijelölni. Másrészt a nyomorúság és rettenet megértéséhez többek közt a kínos röhögésen át vezet az út. Olyan nincs, hogy a világfájdalomba belerohanva kapja el valaki a létezés tökét. Nagyon-nagyon szeretem, ha valaki roppant komolyan veszi magát, legyen az alkotó, vagy alkotás, de azért azt is mondom, hogy vigyázzunk azzal a nagy komolysággal. A színház, mint játék azt is megértette velem, hogy mennyi mindent kaphat egy szöveg a színészektől, főként, ha olyan okos, gondolkodó alkotók, mint itt, ebben az előadásban például Kaszás Gergő, Anger Zsolt vagy Bozó Andrea. Ők a játékukkal, tudásukkal megmutatták nekem, megerősítettek abban, hogy ha valaki röhögni tud, az attól még semmivel nem kevésbé félelmetes és szörnyűséges, akár hús-vér alak, akár színpadi figura.

- A figurák, egy-egy napjainkban létező társadalmi réteg pontos sűrítményei. Mégis nagyon személyesek, hús-vér hétköznapi alakok. Az írónak a megfigyelés az egyik munkaeszköze, kiket szeretsz megfigyelni és kiket nem?

- Természetesen mindenki, legyen asztalosmester vagy író, csak hozott anyagból dolgozhat. Ezekben a figurákban sok-sok ismerősöm vonásai gyúródnak össze, s ha tetszik, állíthatjuk azt, hogy ilyen értelemben a Magyarország nevű ország elmúlt néhány évtizedéhez kapcsolódnak, illetve a körülöttünk hullámzó társadalom egyes rétegeinek jelképei. De azért ehhez azt is hozzáteszem, hogy nem biztos, hogy én ennyire okos volnék, s az sem biztos, hogy abban az univerzumban, amit egy-egy estére a színpadon megjelenő Galambok című tragikomédia jelent, egyáltalán érdekes volna társadalmi rétegekről beszélni. Archetípusok vannak, némileg átszínezve azokkal az ismeretekkel, amelyek óhatatlanul ránk tapadnak az életünk során. És mivel éppen itt és most élünk, ezek az ismeretek jelennek meg. De a típusok, azt hiszem, vagy ezt szeretném hinni, ennél időtlenebbek. Mindennek persze az nem mond ellent, hogy a családom történetéből is felhasználtam néhány anekdotát, és az sem, hogy maga az alapsztori se fikció. Mindig az a kérdés, hogy amit tapasztalsz, feljegyzel a körülötted élő világból, az beleszuszakolható-e az éppen általad fabrikált világba. Járogatsz az utcákon, beszélgetsz, nézelődsz, aztán ha megteheted, félrefordulsz, ott a zsebedben a piros fedeles kis notesz, és felírod, amit láttál, hallottál. Csakhogy amint betűvé, művé válik valami, új törvényekhez kell viszonyítania magát. A helyzet az ugyanis, hogy gyakorta a körülöttünk látható élet olyannyira giccses, valószerűtlen és hihetetlen, hogy leírva éppen a visszájára fordul. Ebben a tragikomédiában is így van valahogy: éppen az a két-három történet, amit az olvasók, s maguk a színészek is a leginkább hihetetlennek, meglepőnek tartottak, tulajdonképpen csak másolat az úgynevezett valós életből. Olyan történetek, amelyek emberek sorsának a sűrítményei, tragikus, megható, patetikus elbeszélések. S mi marad belőlük a műben? Mi marad belőlük a színpadon? Tragikomédia. Azt meg, hogy aztán ez több vagy kevesebb, na, ezt meg aztán tudja a fene.

- Ahogy említetted, bizony sok múlik a szövegbe életet lehelő színészeken. Ha jól tudom, amikor írtad, még nem volt lehetőséged konkrét színészekre írnod a szerepeket. Értek-e meglepetések emiatt a jelenleg zajló próbák során? Szükség volt-e szavak, mondatok átírására? Volt-e olyan rész, ami még jobb lett, mint képzelted?

- Természetesen volt olyan rész, ami új és szerintem gazdagabb értelmet kapott, és volt olyan, amit nemhogy átírni, de kihagyni kellett. Ez teljesen természetes. És nyilván az se nagy meglepetés, hogy elsősorban az általam humorosnak szánt szövegekkel történt a leggyakrabban ez. Az olyan gondolkodó színészek, mint például Kaszás Gergő, képesek megsokszorozni egy-egy bekezdés jelentését, és finom eszközökkel képesek arra is ráébreszteni egy írót, hogy itt bizony húzni kell. Megjegyzem, ebben Forgách Andris, aki a darab dramaturgja, szintén sokat segített. Nincsen helye az irodalmiaskodásnak. Nagyon érdekes volt egyébként, hogy a színészi építkezés miként alakította nem csupán az egyes szerepek, de a teljes tragikomédia értelmezését. Amikor az első olvasópróbákon kvázi "leblattolták" a szöveget, minden remekül ment, jókat mulattunk. Aztán minél közelebb kerültek a saját szerepükhöz, valami olyan következett be, mint amit Ruhsdie ír le a gyerekkora mozijából: a filmvásznon ágáló alakok, képek, ha túlságosan közel megyünk hozzájuk, érthetetlen foltokká, színekké esnek széjjel. És innen, ebből a mikroszkopikus közelségből olyan kérdéseket tettek fel (mármint a színészek), amelyek rendre zavarba hoztak. És azt hiszem, ez a zavar, ez a bizonytalanság volt a legjobb kiindulás ahhoz, hogy érdekes előadás keletkezzen.

- Neil Simon motyogását hallva a dolgozószobájából, felesége mindig tudta, hogy elkészült egy újabb jelenet. Te is felolvastad magadnak/valakinek hangosan a megírt szövegeket?

- Tulajdonképpen nem is tudom. Feleségem biztosan van, és az is biztos, hogy nem tudta, ha elkészült egy-egy újabb rész. És az is biztos, hogy nem jelenetenként készült el. Az európai kultúrtörténet feljegyzései szerint Szent Ambrus volt az első, aki úgy olvasott, hogy már nem volt szüksége arra, hogy hangosan mondja is közben a szöveget; kortársai álmélkodtak ezen a különös szokáson. Most, hogy így próbálom felidézni a dolgot, azt hiszem, sutyoroghattam eleget a szöveg írása közben. Szóval én valahol félúton vagyok Szent Ambrushoz képest, de hogy milyen irányban, azt nem tudom megmondani.

- Írásaidban mindig is az igazmondás vezette a tolladat. Sokszor el kell némulni, hogy kimondódjon az igazság. A hazatérő Aranyka néni elhallgattatása is egy ilyen gyóntatószéki helyzetet teremt. Viszont itt szinte senki sem bán meg semmit sem. Van olyan kultúra számodra, amelyikben a halottak tisztelete példaértékű?

- Kérlek, ne áruld el, hogy Aranyka nénivel történik valami... Egyébként meg maradjunk abban, hogy az igazmondás szándéka vezetett... és nem is mindig. Ahogy Füst jegyezte fel, azért ne legyünk mi olyan nagyon őszinték, mert abból csak baj lesz. Nagyon okos mondat. Viszont abban teljesen igazad van, hogy engem kezdettől, a prózáimban is sokkal jobban izgatott a sejtetés, a mögöttes tartomány, s mindig idegenkedtem a nagyon szókimondó művektől, az omnipotens írói attitűdtől. Szerb Antalnak van egy szép esszéje az értésről, műélvezetről, ahol éppen erről ír, s azzal zárja, hogy meg kell tanulnia perzsául, ám csak kicsit, hogy a meg nem értett sorok és gondolatok sejtése adhassa számára az igazi műélvezetet. Én mindig is nagyon komolyan hittem abban, hogy aki az én szövegeimet elolvassa, az szereti továbbgondolni, szereti magában továbbépíteni a szöveg világát, és ehhez összehasonlíthatatlanul nagyobb élvezetet kínál, ha nem rágnak a szájába mindent. Kétségtelen, hogy sokan emiatt bonyolultnak, nemegyszer érthetetlennek is nevezték egyes munkáimat. Szeretném azt hinni, hogy miként a barátságokban, szerelmekben sincsen szükség minden kimondására, úgy az én szövegeimet szerető, újraalkotó olvasó is tudja, mit jelent olykor az elhallgatás.

A halottak...? Az Afrikában élő szurma bennszülöttek, ha meghal egy szerettük, lyukat ásnak a falu közepén a vörös színű, agyagos földbe, mintha vizet keresnének, és oda eresztik le a testet. Amikor visszaszórják a földet, eltüntetnek minden nyomot, keresztülhajtják felette a teheneket, így semmisítik meg mindazt, ami a testhez tartozott, hogy az ember ott maradhasson velük. Nap mint nap járkálnak a sok-sok halott fölött, és tudják, hogy nem kell tudniuk, melyik vajon kié, hiszen minden halott mindenkié, és ehhez nem kellenek ócska jelek és emlékeztetők. Persze tudom, mi nem élünk a vörös, agyagos föld közelében, és másként működik már az emlékezetünk is. De azt azért hiszem, hogy a világ teremtményei iránti részvét egyben önmagunk szeretete is.

- Ha már a típusok időtlenségét említetted: a Doktor figuráját én egy csehovi alakként éltem meg. Bír efféle jelentéssel?

- Szeretném hinni, hogy igen, Mint ahogy néhány más csehovi célzás is volna a műben, többek közt egy csehovi puska, azaz egy csehovi bőrönd, ami... nem, tulajdonképpen ezt nem is árulom el.

- A színház is egy bizonyos szerelem és a rádiózás is. Mindkettőnek mágikus hatalma van az emberen. Mennyire erős Thália csábítása? Hívogat újabb darab megírására?

- Hát a szerelem az egy nagyon komoly szó. Én, ha lehet, akkor csak az alkotás egy bizonyos állapotára használnám. Valahogy úgy, abban a százalékos megoszlásban, ahogy Márai is megnevezte: mintegy húsz százalék kegyelmi állapot, a többi magamutogatás. Na ja, ennyit a szerelemről. De az biztos, hogy ahhoz képest, hogy órákig, illetve összeadva hetekig, hónapokig ülsz a számítógép, egy szöveg előtt, s közben egyre jobban belesüppedsz, olykor érzed magadban az erőt, olykor csak csikorogsz, s közben mind bizonytalanabbá válsz, és magányos vagy... nos, ehhez képest valami hihetetlen érzés a színházban, egyáltalán, csapatban dolgozni. Nem szerelem, hanem szenvedély. Eddig ezt talán csak a filmnél éreztem, de hát ott messzebb van a mű az irodalomtól. Szóval azt látom, hogy a színház olyan teljes és mindent megadó univerzum tud lenni, hogy a legszívesebben ki se lépnél a büfé-színpad-próbaterem háromszögéből, s nem hiányzik semmi. Én meg aztán nem is vagyok olyan nagyon erős, úgyhogy fellelkesülve rögtön írtam egy újabb darabot. Igaz, ezzel valami mást próbáltam megcsinálni, mint a Galambokkal, majd a hozzáértők megmondják, milyen sikerrel. De figyelmeztetem őket, ha dicsérni fogják, akkor semmi nem menti meg a világot egy újabb színdarabom fenyegető megszületésétől...

- Min dolgozol most? Milyen megírni valók buzognak benned?

- Buzogni buzog, méghozzá a tavasz. Jó lenne már a szabadban focizni, csak utálom ezt a hideget. Egyébként mostanában apró, rövid szövegeket írok, részben szenvedésből, részben élvezetből. Az elsőt nem részletezem, az utóbbin pedig azt értem, hogy nagyon jó érzés egy-egy történetet, alakot, novellát mondjuk négy-öt sorban megcsinálni. És nem is könnyű. Persze kétélű fegyver is, hiszen aztán ehhez képest most teljesen érthetetlennek és lehetetlennek tűnik, hogy miért kellene akkor háromszáz oldalt gründolni... Meg forgatok magamban egy regénytervet, de ahhoz még gyűjtögetnem kell az önhittséget. Mindegy, én szeretem ezeket a rövid bejegyzéseket, és szeretem, ahogy összerakva novellaként értelmezik egymást. Rongyszőnyeg. Ilyesmivel foglalkozom mostanában.

Forrás: PORT.hu 1 2