| Gömbölyű dolgok |
|
|
|
| Írta: Kőrösi | |
| 2008. augusztus 12. kedd 08:00 | |
|
Csináljuk azt, hogy komolyan veszem a kérdéseket és őszintén válaszolok rájuk, jó? Merthogy most mondhatnék mindenféle szépeket és jól hangzó dolgokat erre a kérdésre, s akkor elmosogatnánk, elkenegetnénk, hogy a siker, vagy a siker látszata ebben a mai „kulturális közegben” nagyon sok mindenen múlik, s ezek közül csupán az egyik tényező a mű minősége. És nyilván nagyon örülök, hogy ennek a regénynek sok olvasója van, amennyire tudom, a könyvtárakban előjegyzési listán van, sokan szeretik, rengeteg visszajelzést kapok. De kár lenne eltagadni azt, hogy mindez nem létezne, ha a könyv megismertetéséért nem tett volna meg a maga eszközei szerint mindent a kiadó, és azok, akik segíteni akarták. Egyszerű: az olvasók csak azt a könyvet szerethetik meg, aminek a létezéséről tudomást szereznek. És akkor itt a címtől a reklámon át sok mindenről kellene beszélnünk. Egyszerű és rettenetes viszont ennek a fordítottja: hiába vannak kitűnő könyvek, jó művek, ha az olvasók még csak nem is tudnak róluk, a boltokba alig-alig kerül belőlük. Ilyen viszonyok között élünk: ma a kereskedés és könyvterjesztés határozza meg az olvasói közízlést. Ráadásul az irodalmon belül is látom ezt az értékzavart: a másra hivatott irodalmi orgánumok, lapok is bedőlnek a média működésének, díjazzák az efféle hírnevet kovácsolgató gyengécske figurákat. De nem baj, csak elmúlik majd ez. Ami pedig konkrétan a Milyen egy női mell? sikerére vonatkozik: egy regény írása közben természetesen sok mindent érez, sejt az ember. Hogyne, hiszen pl. ebben a könyvben vannak olyan részletek, amelyeket tíz évvel ezelőtt írtam, nem is tudom hát, mennyi idő és érzés sűrűsödik össze a szövegben… Sokan ismertek a saját életükre ebben a nagy, százötven évet elmesélő családtörténetben, sokan írták tovább olvasóként magukban a regényt, s ez nekem az egyik legfontosabb. Szerettem és ma is szeretem ezt a regényt, olyannyira, hogy most éppen a belőle készülő film forgatókönyvén dolgozom. Voltak sikeresnek mondható adaptációk (Jadviga), melyek lendítettek egy könyv eladásán, és voltak olyanok, melyek nem (A nyugalom). Ön kontrol alatt tartja majd e forgatókönyvet? Most azt gondolom, igen, de persze tudni kell, hogy minél inkább a film, mint műfaj törvényszerűségeinek akar engedelmeskedni egy anyag, annál inkább le kell vetnie az irodalmi, nyelvi sajátosságait. A gondok éppen ebből szoktak adódni az adaptációknál – fáj megválni egy-egy sűrű, erős megoldástól, miközben a film ritmusa, nyelve egészen mást kíván. Örülök, hogy Mészáros Péter, Cannes-i díjas filmrendezővel dolgozom együtt, ő egyrészt érzékeny olvasó, másrészt ízig-vérig filmes. Bár a Délutáni alvás Szép könyv–díjat kapott, de nem kellett volna inkább egy újabb regénnyel beigazolni a Milyen egy női mell? keltette várakozásokat, illetve fokozni azt? Az irodalom, a regényírás nem verseny. Nem baj, ha néha oldalra hajol az ember, félrelép, kivár. Számomra a Délutáni alvás hozzá tartozik a Milyen egy női mell?-hez, s meg kellett írnom, el kellett engednem ahhoz, hogy aztán a most készülő regényemen dolgozhassak. És persze léteznek olyan külső szempontok is, amit említ, de vannak effélék is. Ráadásul, talán furcsának hangzik, de létezik az írás élvezete is – márpedig én azért művelem ezt a szakmát, mert írni számomra mindennél nagyobb élvezetet jelent. Szerettem létre hozni a Délutáni alvást, jó volt egy remek fotográfussal, Burger Barnával együtt dolgozni, műfaji és befogadói határokat feszegetni és boldog vagyok, hogy a könyv megtalálta a maga közönségét – igaz, ez egy szűkebb körű és cizelláltabb közönség, mint a Milyen egy női mell szélesebb olvasótábora. Az pedig lehet, hogy csak nekem fontos (de nekem az), hogy valójában egy trilógia befejezése ez: tudniillik a Budapest, nőváros, a Milyen egy női mell? és a Délutáni alvás című könyveim számomra nagyon szorosan összetartoznak. Egyébként furcsa, hogy a kritikai visszhangja ennek a könyvnek egyöntetűbben dicsérőbb, mint a regényé volt. Az életrajzából az derül ki, hogy igazi életművész, aki szereti a jó borokat, a mediterrán ételeket… A magyar irodalom viszont a tragédiák felől közelít. A tragédiák hitelesítenek sokszor bizonyos életműveket. Mi erről a véleménye? Az, hogy a kettő semmiféle ellentmondásban nincsen egymással. Csak az tudja sajnálni valaminek az elvesztését vagy a hiányát, aki az élvezetét is ismeri, legyen szó szerelemről, napsütésről vagy egy jó pohár borról. Az élet pedig sajnos úgy van kitalálva, hogy a tragédia sokkal rettenetesebben bújhat meg az apró részleteiben, a hétköznapokban, mint a nagy, patetikus fordulatokban. Persze, érteni vélem a kérdésnek azt a részét is, hogy egy-egy mű olvasatát természetesen befolyásolja az is, hogy az olvasok odaállítják mögé az író életrajzát, az élmények „megéltségét”. Tudjuk, ez az „igaz” és a „valódi „ problémája. Sok mindent szeretek, a jó boroktól a gömbölyű dolgokig, értsd a labdákat, gyümölcsöket és egyebeket… de hogy életművész lennék? Ezt még soha nem mondták rám. Azt hiszem, inkább melankolikus és gyakran nem túl kedves, gőgösnek látszó, zárkózott ember vagyok. Nehezen kötök barátságokat, zavarba jövök a túláradó érzelmektől, taszít a fecsegés, a hátlappogatás, az üres társalgási stíl. Nem is vagyok a kortárs irodalmi élet szalonsztárja. Ami pedig a megéltséget illeti: egy kicsi nyelv kicsi irodalma vagyunk (ez persze a mennyiségre vonatkozik) itt szinte mindenki ismer mindenkit. Keverednek az érzelmi kapcsolatok és az esztétikai ítéletek, a világlátások és az olvasmányélmények. Ám aki alkotásokat hoz létre, azt hiszem, kivétel nélkül hisz abban, hogy egy másfajta időszámítás is létezik. A Rádió Művészeti Főszerkesztőségének főszerkesztője volt. Belűről ismeri az úgynevezett irodalomgépet. Jó, hogy ennyire belelátott az irodalmat jellemző kiábrándító mechanizmusokba? És ha azt mondom, hogy nem jó? Ma már nincsen értelme ennek a kérdésnek. Tény, hogy létezett a Magyar Rádióban egy egyedülálló Művészeti főszerkesztőség, ami, szerintem, roppant fontos feladatokat látott el a kortárs irodalmat, kultúrát közvetítve. És tény, hogy úgy szüntették meg, hogy lényegében nyoma se maradt. Mint ahogyan tény az is, hogy maga a kortárs irodalom és kultúra egyébként ezt egy szóval se kommentálta. Azaz: megmutatta, hogy azoknak, akik megszüntették ezt az intézményt, lényegében igazuk volt, hiszen az irodalom és a kultúra nem tartotta fontosnak a saját érdekképviseletét. Ami pedig az irodalmi gépezetet illeti, igen, vannak kiábrándító vonásai, mi több, mint minden érdekeken és érdekérvényesítő képességéken (is) múló társadalmi játéknak, szinte csak kiábrándító vonásai voltak, vannak. Amennyire láttam ezeket, főként azt segítették elő, hogy igyekeztem távol tartani magam az effélétől. Mindig megdöbbentett, hogy egyes alkotók milyen vehemenciával és milyen kételyek nélküli lelkesedéssel képesek képviselni az érdekeiket. Azt mondanám, a régi bölcsességet parafrazeálva („társaságban a jellem, magányban a szellem pallérozódik”), hogy a gépezet működése korántsem olyan misztikus, mint azt sokan feltételezik, ám azért jellemformáló, ha szemlélgeti az ember. Csak beleveszni nem szabad. 1996-ban megnyerte az ÉS és a Westel közös novellapályázatát. Egy régi westelestől tudom, hogy „az írók nem akarták elfogadni a mobiltelefonokat”… Nem tudom, igaz-e ez a pletyka, de az érdekel, hogy milyen a viszonya technikához egy olyan írónak, aki rendezett viszonyban van az elmúlt 150 év történeteivel. Ha arra vonatkozik a fricska, hogy akkor és ott azt a telefont sürgősen eladtam - ez igaz. No de akkoriban még sétálgatni kellett az utcán, hogy az ember hálózatot találjon… A technikára vonatkozóan pedig sokkal kiszolgáltatottabb vagyok annál, semhogy bántsam. Ma már például kézzel írni nem is tudok, billentyűk nélkül röpülnének szerteszét a gondolataim. Van ugyan jegyzetfüzetem, noteszem, hiszen az nagyon fontos, az ember ne bízzon túlságosan az emlékezetében. Ám a szövegek írására gép nélkül már nem alkalmas a kezem. Arról nem is beszélve, hogy netfüggő vagyok, naponta több órán át ez a könyvtáram, olvasmányom, ablakom, a zene is innen jön jórészt… Számos novellapályázaton indult, többször nyert is. Egy olyan író, aki focizik, sportol, szereti az „irodalmi mérkőzéseket” is? Nem, ezek nem mérkőzések, inkább megmérettetések. A pályázatok, versenyek jeligések, s az ember bízhat abban, hogy úgy is működnek - s ha nyer, akkor nem csak a pénznek, díjnak örül, hanem annak, hogy vélhetően elfogulatlanul ítélték oda a díjat. Nekem ezért voltak fontosak ezek a díjak, s azért, mert máskülönben irodalmi véleménycserékben nemigen szoktam részt venni. Nem ismételgetném, hogy morc, nehezen barátkozó ember vagyok… A Milyen egy női mell? - Hazánk szíve könyv története talált történetek sokasága – egy hölgy mesélte el életét, abból állt össze a regény. Volt olyan könyve, melyhez nem kutatott levéltárakban, nem használt fel családi legendáriumokat, hanem nettó fikció volt az egész?
(kérdező: Poós Zoltán) |
| Következő > |
|---|
