- Miért és minek írsz? Mikor vetted észre először a tüneteket?/p>

- A miértre ma már, a tizedik könyvem megjelenése után egyszerű a válasz: azért írok, mert élvezem. Pontosabban: ez az egyik legjobb dolog, amit ismerek, és ehhez, az íráshoz fogható örömöt kevés más dolog kapcsán ismerek...talán a foci, ha jól megy, és a szerelem, ha még jobban megy. Mert az úgy van, hogy az ember eleinte ezt is akar, megjelenni is akar, jelen-lenni is akar, fontoskodni is akar, aztán szép lassan rájön, hogy az igazi értelme a dolgoknak csakis az, ha megy a munka a számítógépnél. A többi csak körítés, hiúság, egyebek. Nem feltétlenül rossz hiúság, de azért mégis csak az, minek tagadjuk

A miótára pedig az a válasz, hogy mindig óta. Vagyis hogy nem emlékszem, hogy lett volna olyan, hogy nem írok, csupán annyi a különbség, hogy úgy a huszas éveim közepéig nemigen írtam le papírra azt, amit a fejemben megcsináltam. De attól még (remélem) a "létezés szakmában" dolgoztam akkor is, most is

- Mi köti össze áprilisban megjelenő regényed címét és alcímét: Egy női mell + hazánk szíve?

- Az köti össze, hogy összetartozik. És nem is cím és alcím, hanem cím, így együtt. Összetartozik, mint test és lélek. Mint mell és szív. Mint nő és haza.

Egyébként egy akár klasszikus családregényként is olvasható könyvről van szó (magára vessen, aki csupán így olvassa), ahol szándékaim szerint a közel kétszáv évnyi szerelmi-családi történetsor egy ködösebb nőalak szerethetőségéről, szívéről szól. Nevezzük mondjuk Hazánk-nak.

- Eddig a szó hagyományos értelmében vett polgári író voltál, ezúttal viszony belépett regényedbe az erotika. Hogyan jött ez?

- Nem értem a kérdést. A polgároknak nincsenek gyerekeik? Nem szeretkeznek? Nem szeretnek? Ugyan már... Mindig is szerettem volna szenvedélyekről, vágyakról írni (írtam is), legfeljebb most kicsit fordítottam a dolgon. De azt azért ugye nem gondoljuk, hogy szerelemről és vágyról kizárólag egyféleképpen beszélhetünk? Például, aki azt hiszi, hogy ebben a regényben pornográf jeleneteket talál, az nagyon téved. Tudnillik ez annál sokkal izgalmasabb.

- Az A38-on egy elvetemült könyvbemutatóra készülsz. Körvonalaznád, hogy mire számíthatunk?

- Szerencsére nem csak én készülök, ettől aztán az este valószínűleg tényleg izgalmas lesz. Remek emberek, akik ráadásul jártasak bizonyos kultúrkörökben, elvállalták, hogy annak a kultúrának a kapcsán valami produkciót hoznak létre arról, hogy ott, azon a vidéken mi a helyzet a szerelemmel és a vágyakkal. Például Sári László az indiai szerelmi szokásokról beszél, Karátson Gábor Kína erotikus titkairól, Balázs Attila a Balkánt hozza ide, megismerkedhetünk egy igazi Japán gésa-hírdetőcédula-gyűjtő munkásságával, a karibi szerelemmel és egy hamisítatlan közép-afrikai szerelmi tapasztalatgyűjtővel... valami ilyesmi lesz, de bizonyos részek még előttem is titkosak. Mindezt Bakáts Tibor Settenkedő kolléga celebrálja, és Szemző Tibor mester zenél és felolvas hozzá. Nem is beszélve egy bizonyos drMáriásról, aki ugyancsak ott lesz.

- Gratulálunk József Attila-díjadhoz. Milyen érzés volt megkapni?

- Minden díj addig tűnik fontosnak, amíg meg nem kapja az ember. Jobb esetben utána marad valami homályos jóérzés, többnyire viszont nincs is értelme gondolkodni rajta. A József Attila-díj mellett talán az szól, hogy ugyan állami díj, de mégis csak a szakma ítéli oda, tehát valamennyire örülni is lehet neki. Én például örülök. És Bognár Attila barátom a tanúja, hogy amikor éppen átadták az Iparművészeti Múzeumban a díjat, abban a pillanatban sokkal bátrabban csúsztam le egy meredek tiroli sípályán. Szóval egy ilyen díj növeli az önbizalmat.

- Mennyire vagy megelégedve a Kalligram kiadóval? Miket tartanak Szigetiék még a tarsolyukban a Könyvhétre?

- A Kalligram különös helyzetben van a magyar könyvpiacon, sokan még most is mint szlovákiai, pozsonyi kiadót kezelik, holott az egyik legfontosabb (a legfontosabb!) hazai műhely. Van valami számomra nagyon tetsző, furcsa oldalnézete a magyar könyves élethez képest, ráadásul szlovák, cseh mutációban is tud gondolkodni. És ami egyáltalán nem mellékes, mióta három remek ember, Szigeti, Mészáros és a honi vizek legjobb könyvtervezője, a pozsonyi Hrapka Tibor összefogtak, azóta nem csak tartalomra nézve jó, de igen szép könyveket hoznak ki. Egyébként, amennyire én tudom, jócskán készülnek a Könyvhétre is, hiszen olyan szerzők mozognak nálunk, mint Borbély Szilárd, Kukorelly, Németh, Csaplár, egy csomó cseh, szlovák fickó. Most jött például újra egy elképesztően jó könyv, a cseh Ourednik Europeana című... nem is tudom milyen... regénye, mondjuk így. Mindenkinek ajánlom, ez már az utánnyomás, bűn nem elolvasni.

- Mit változtatnál a hazai irodalmi szcénán, ha tehetnéd?

Erre nincsen jó válasz. Ráadásul ha változtatnék, akkor nem is a közvetlenül tettenérhető dolgokon, hanem bizonyos szokásokon, azt meg úgyse lehet. Hogy például olvassanak többet azok, akik írnak. Az nem is lenne rosz, nem gondolod? Vagy hogy hallgassanak zenéket. Úgy értem, hogy sajnos, a mi szakmánk a világ legmagányosabb foglalkozása, ül az ember a képernyő előtt, önnönmagának kell elhinnie, hogy érdemes csinálnia, amit csinál... hát akkor ehhez képest legalább hallgasson jó zenéket Szemzőtől Balogh Kálmánig és Davisig, Lovanóig, Zornig.

- Milyen tervek lapulnak az íróasztalod fiókjában, kavarognak a fejedben?

- Van íróasztalom, ráadásul éppen olyan, amilyennek az iskolában az ember az író asztalát elképzeli: zöld bőrbetét, fiókok, tekintélyes méretek... Az íróasztalom fiókjában többnyire nem tervek lapulnak, hanem fényképek, összerakódott lenyomatok az elmúlt évekből. A tervek a gépemben leselkednek, ugrásra készen, egészen addig (ez történt két hónapja), míg nem jön a kék halál. Mármint a gépre. Mert azt tudja a derék felhasználó, hogy mindig mindent el kell menteni... csak hát mégse. Szóval most éppen őrületes adatmentés zajlik. Komolyra fordítva: nem az a a kérdés, hogy milyen terveid vannak, hanem az, hogy mit nem csinálsz meg belőlük. Én most éppen egy olyan könyvön dolgozom, aminek az a címe: Délutáni alvás... Értse belőle ki-ki azt, amit akar...

Forrás: A38