- Könyve: családregény. Ugyanakkor mintha refrénekben írt, hosszú költői mű lenne. Történelmi balladát alkotott?

- Valóban, ha történetmesélési technikára csupaszítanám szándékaimat, azt is mondhatnám: legjobban talán a balladára jellemző elbeszélési mód vonzott. Olyan történetmondást kerestem, amely - többek közt - azért is sodró és lendületes, mert olykor szinte csak jelzésekre, sűrítésekre hagyatkozik. Máskor, egy-egy kitüntetett pillanatban viszont megáll, és mintha másik idősíkba csúszna át: a legapróbb részletekre is figyelve bont ki egy-egy epizódot. Mindebben egyébként, azt hiszem, a ritmus a legfontosabb: miképpen felelnek egymásnak ezek a sűrítettségek és kibontott részletek. Ami pedig a műfajt illeti: olyan klasszikus családregény ez, amely - egyebek mellett - eljátszik azzal a gondolattal, lehet-e 2006-ban klasszikus családregényt írni. Erről szólnak a kétszáz évnyi egymásra felelések, a vissza-visszatérő részletek, motívumok is: őseink egymást mesélik. Történetek nőnek a történetekből, még akkor is, ha nem tudunk róla. Mást ne mondjak, ahogy itt ülök önnel szemben, karba tett kézzel, abban biztosan ott van apám, nagyapám, dédapám karba font keze is.

- Regényének főszereplője - állítólag - valóságos személy.

- Mondjuk inkább úgy, az egyik főszereplőnek mintát adó hölggyel valóban találkozhattam. Előző kötetem, a Budapest nőváros megjelenése után sokan kerestek meg: szívesen mesélnének az életükről, hétköznapjaikról. Volt, aki levelet írt, és volt, aki könyvnyi naplóját küldte el nekem. Levelet kaptam ettől a hölgytől is, akit aztán személyesen is megkerestem. Arról akart mesélni, mi minden történt a családjával, milyenek voltak a ferencvárosi, Angyal utcai hétköznapok a negyvenes-ötvenes-hatvanas években. Ősei Galíciából származtak, az 1800-as évek elején települtek Magyarországra. A második világháború előtt tagjai voltak annak a virulens zsidó közösségnek, amely a Páva utcai zsinagógához tartozott. Milyen volt egy gangos ház élete, hogyan szakadt be az Angyal utca aszfaltja '56-ban egy szovjet tank alatt... Effélékről beszélgettünk már sok órája, amikor lassan, nagyon lassan, mintha csak szándékai ellenére volna, egy másik, rejtett történet is előbukkant: titkos, az ő egész életét befonó szerelem lenyűgöző története. Ez lett aztán az az ajándék, az egyik szál, amely regényem alapjául szolgált. Egy zsidó család és egy nagy szerelem históriája, amely összeolvad egy a Dunán tutajozva betelepülő morvaországi német és egy alföldi magyar parasztcsalád történetével. Ha röviden kellene összefoglalnom, miről is szól a könyv: hát a vágyakozásról és a szenvedélyről, egy Magyarország nevű virtuális asszony életéről.

- Ez utóbbit hogy érti?

- Ahogy a városoknak, úgy az országoknak is van nemük. Ráadásul hétköznapjainkban csaknem minden fontos és jó dolog a nőkhöz köthető. Ez a regény Magyarország történetét három család sorsában, elsősorban szerelmek történetén, asszonyok sorsa által mutatja meg. Tudjuk, még az irodalmat és a családi emlékezetet is elsősorban az asszonyok képesek fenntartani. Miközben országunk szánalmasan patriarchális, fakó maszkulinvilág, a lényegi dolgok - szerencsére - a nőkön múlnak.

- A történelmi eseményeket - holokauszt, ötvenhat, rendszerváltás - csak a háttérben ábrázolja, ugyanakkor szinte minden szereplője a múltjával küszködik.

- Cipeljük magunkkal a történeteinket. Az a nagy baj, hogy hétköznapjainkban nincsenek tereink és eszközeink e történetek elmondására. Könyvemet mondhatjuk akár szenvedéstörténetnek is, csak ne feledjük: ha körülnézünk saját életünkben, mindenütt hasonló rétegződéseket, összefonódott múltat találunk. Az én családom például részben Horvátországból származik, az ötvenes években édesapámnak kényszerből kellett nevet változtatnia. Úgy hiszem, csakis jót tehetne ennek az országnak, ha bátrabban és többet foglalkozna a múltjával.

- Az elmúlt időszakban sorra jelentek meg nálunk családregények. A történelmi önvizsgálatban irodalmunk mintha jóval előrébb járna, mint maga a közélet.

- Ez mindig is így volt, legfeljebb nem mindenki tudott róla. Például Ottlik Géza vagy Mészöly Miklós művei sokkal pontosabban beszéltek és beszélnek az országról, mint az akkori hamis, hivatalos köznyelv vagy a hivatalos irodalom.

- Ma folyton azt halljuk: az emberek nem olvasnak, nincs rá idejük. A vaskos családregények sikere rácáfol erre.

- Sok meghívást kaptam, sok helyre eljutottam e könyv kapcsán: megható volt az a figyelem és szeretet, ahogyan fogadtak. Nehéz volna elmondanom, mit jelent, amikor azt látom, hogy az a könyv, amely az íróasztalomon született, egyszeriben része lesz mások életének, érzelmeinek. Nem igaz, hogy az emberek nem olvasnak. A probléma inkább az: nincs lehetőségük tájékozódni, nem jutnak hozzá a kortárs irodalomhoz. Szándékosan használok egy más nyelvrétegből idevont kifejezést: esélyegyenlőtlenség. Olyan országban élünk, ahol az egymást követő kormányzatok bűnös mulasztásai, a könyvterjesztés hiányosságai és a média mérhetetlen bornírtsága miatt az emberek, akár az olvasni vágyók is egyszerűen nem szerezhetnek tudomást a megjelenő irodalmi és nem irodalmi művek jelentős részéről. Nem választhatnak közülük, hiszen hiába mennek be a kizsigerelt könyvtárakba, hiába néznek be a monopolizált könyvesboltokba, ott csak a művek töredékét találják meg. Nemzedékek fognak felnőni e szabadság nélkül. Ezekről az anomáliákról kellene beszélni.

- Miközben a rohanó életről, cyberkultúráról panaszkodunk, mégis virágkorát éli az irodalmunk?

- A magyar irodalom nagyon jó állapotban van. Az a munka, amelyet a nyolcvanas években végeztek el kritikusok, irodalomtörténészek és persze írók, például a „Péterek" generációja - Esterházy, Nádas, Balassa, Lengyel -, úgy hiszem, most érik be igazán. Nemzedékük fantasztikus teljesítménye „leszivárgott" irodalmunk és kultúránk mélyrétegeibe, s ez nemcsak a mai írókra, hanem az olvasókra is hat.

- Csakhogy egzisztenciális szempontból szinte kizárólag a németországi megjelenés a „tuti befutó".

- Korán eldöntöttem: soha nem fogok csak azért megírni valamit, hogy pénzt keressek vele. Nem is volt kérdés, hogy az írás mellett polgári foglalkozást kell választanom: jelenleg a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségét vezetem. A múlt rendszerben az írók arra szocializálódtak, hogy az irodalom és környéke valamiként biztosítja megélhetésüket. Ez a lehetőség mára megszűnt: a média és a bulvár kínál anyagi kitörési lehetőségeket, kinek-kinek lelke rajta, miként él velük. Ami a német piac érdeklődését illeti: fellengzős és nagyképű lennék, ha véleményt alkotnék arról, akár csak nyelvi hatását tekintve is, hogy ez jó-e vagy sem a magyar irodalomnak. Hogy Bojtár Endre egyik klasszikussá vált esszéjét parafrazáljam: egy karácsonyi ponty ne gondoljon különösen sokat arról, milyen az a kád, amelyben úszkál. Előfordulhat, valaki csakis azt nézve ír meg egy könyvet, vajon sikeres lesz-e Németországban. Szerintem a kérdés mégiscsak annyi: jó vagy nem jó az a mű. És persze ha most becsöngetne hozzám három német kiadó, és versenyezne a regényemért, nem állítom, hogy gőgösen elutasítanám őket. Örülnék, ha ez a regény ott „ragyogna" a berlini boltokban. Viszont soha nem törekedtem arra, hogy az ehhez vezető utat tapossam.

- Említette: a média felelőssége is, hogy a kortárs irodalom eljusson a közönséghez. A Magyar Rádió talán elveszítette kultúraközvetítő szerepét?

- Az, hogy mi jelenik meg a médiában - pénz és pozicionálás kérdése. Persze jó az irodalomnak és a kultúrának, ha sokat beszélnek róla a rádióban, ám a soknál tán még fontosabb, hogy a megfelelő műsor a megfelelő időpontban, bátor döntésekkel kerüljön adásba. Mondok egy példát: a Déli krónika előtti folytatásos irodalmi felolvasásainknak huzamos ideje mintegy négyszázezer hallgatója van. A Magyar Rádió akkor teljesítené legjobban feladatát, ha átgondolná közszolgálati szerepét, a kultúrára szavazna, és ehhez képest alakítaná át műsorstruktúráját.

Forrás: 168 óra