Kőrösi Zoltán: Hadd pontosítsak: ennek a könyvnek a címe: Délutáni alvás (a történet árnyéka). Így, együtt él a kettő. És hogy miért a Délutáni alvás? Remélem, ami a kellemességet illeti, helyben vagyunk. De sokal inkább gondoltam az élet élvezni tudására, vagy ha úgy tetszik, arra a bátorságra, hogy fittyet hányva minden nevetséges buzdításra, merjünk és tudjunk lassan élni.

Tudjunk megállni, tudjunk nézelődni. Élvezzünk egy illatot, egy színt, egy tapintást. Tudjunk sétálni a városunkban, beszélgetni egymással, meghallgatni egymás történeteit. Nekem a Délutáni alvás cím az élni tudásnak erről a módjáról beszél, arról a lassúbb, édesebb, méltóságteljesebb életről, amit jobbára nem is tanultunk meg, vagy már elfeledtünk.  

És a történet árnyéka? 

K.Z. A kötet 16 fejezetből áll, olyan hosszabb szövegekből, sors-történetekből, amelyeket rövidebb, hordalékos írások, a megjelenített sorsok, történetek „árnyékai” egészítenek ki.  Tudjuk, minden olvasás egyben újraalkotás is, és minden olvasó megteremti a maga történeteit. Sőt, úgy hiszem, minden igazi műalkotás igazi élete éppen ebben az árnyék-létben kezdődik el; másnap, vagy akár egy hét múltán, amikor a befogadó továbbviszi magával. Ebben az értelemben a prózaírás egyik legizgalmasabb kérdésének gondolom, hogy vajon hol van az a határ, ameddig ezt az újraalkotást, továbbélést segíti a történet elmesélése, ho kell tudni elhallgatni, s honnan tud újra épülni az olvasóban az az árnyék, ami immár a saját története. A könyvünk szerkezete is ezt képezi le: a hosszabb fejezetkezdő szövegek sors-sűrítményei egy akár Budapestnek is mondható város lakóinak a titikos történeteit mesélik el, azokat az éveket és életeket, amelyeknek az árnyékai mozdulnak meg a rövidebb szövegekben. S úgy hiszem, olyan élettörténetek ezek, amelyek ebben az árnyékokban egyúttal a ráismerést is adhatják: hiszen ezek a történetek itt, velünk, a mi időkben történtek.

Nekem fotográfusként persze  nem csak a történet árnyékát jelentették a rövidebb szövegek, hanem a város fényeire és árnyékaira is gondoltam. Egy test fényeire, és a ráncok árnyékaira. S úgy hiszem, ez a kettős cím megmutatja enek a könyvnek a rétegezettségét is,  a széppróza és a fotográfia együttműködését.

K.Z. Bizonyos értelemben maga a könyv születése is efféle volt: többé-kevésbé késznek gondoltam, ám ahogy kezdtük összefonni a munkát, Barna fotói a szó szoros értelmében kezdték kiegészíteni, aztán pedig alakítani is a könyvbe foglalt írásaimat. Ezért is lennék bajban a műfaji meghatározással. Szerintem ennek a műnek a műfaja: könyv.

K.Z. Úgy tűnik, hogy akik eddig látták és kézbe vették, szerették, szeretik ezt a könyvet. Persze erős szándékunk volt, hogy egy olyan rendhagyó alkotást hozzunk létre, ami legalábbis feszegeti a bevett, megszokott olvasói szokásokat. Olyan könyvet akartunk létrehozni, amiben, akár egy város utcáin, újra és újra végig lehet sétálni, vissza lehet fordulni, megállni, nézelődni. Ahol fel lehet ismerni és lehet szeretni a város szerkezetét, de vannak olyan rejtett zugok, titkosabb értelmek, amelyek talán csak a második, harmadik séta alkalmával mutatják meg magukat. Az előző könyvem, a Milyen egy női mell? – hazánk szíve – című könyv egy klasszikus családregényként is olvasható regény volt, s könnyen lehet, az után sokakat meglep majd ez a mű. Ám azt hiszem, ha sétálnak egy kicsit ezekben a történetekben, meghallgatják ezeket a sortörténeteket, titkos életeket, akkor szeretni fogják ezt a könyvet is.

B.B. Egy ilyen könyv esetében fontos, hogy mindenkinek meglegyen a saját olvasata, hiszen ez a könyv, mint tárgy, az olvasó több érzékszervére is hat. Ha képeket lát, akkor azok is megmozgatják, ha hozzáolvassa a szöveget, akkor mást fog kapni. Azt tapasztaltam, ha valakinek a kezébe adom a könyvet, akkor kézbe fogja, megnézi, s aztán már hiába beszélek hozzá, szinte nem tudja elengedni. Egyszerűen nem figyel rád, mert behúzza a könyv. Ez jó, ez az első olvasat! Aztán van egy második: amikor elkezdi olvasni, akkor érzi, hogy valami mással, valami gondolkodtatásra készető, finoman rétegezett művel találkozott. Arra buzdít, hogy magányban kell olvasni, el-elgondolkodva, mert akkor tud igazán hatni. Hozzá tartozik mindehhez a különleges forma is: a tördelés változatosságától a papír furcsaságáig. Ami a tördelést illeti, abban Pintér László volt a segítségünkre, ami pedig az egész könyvet, ott leginkáb a szabadságról beszélnék. Hogy a Kalligramm kiadóval együttműködve úgy tudtuk létre hozni ezt a könyvet, hogy nem kellett semmiféle kompromisszumot kötnünk, olyan lett, mint amilyennek megálmodtuk.

K.Z. Úgy hiszem, leginkább arról az időről, ami itt van körülöttünk és bennünk. Azokról a történetekről és a sorsokról, amelyek csakis itt, ebben a városban történhettek meg, átéltük, s mégse vesszük észre őket. Arról a sodródásról szól, amit a hétköznapjaink jelentenek. Arról, hogy milyen az a város, amiben mi járkálunk fel-s alá. De persze nem pusztán holmi város-könyv akarna lenni. A hosszabb történetekben leírt sorsok majd’ mindegyike megélt életekre, elmesélt történetekre támaszkodik, legfeljebb nem mindig az a valóság, amit bizonyosan annak hiszünk, és egyáltalán nem az a fikció, amit képtelenségnek tartunk

Az előző könyveim megjelenése után hihetetenül erős élményem volt, hogy sok olvasóm csupán csak azért keresett meg, hogy meséljenek nekem: elmondják, miként éltek, milyenek a hétköznapjaik, elmeséljék az életüket. Persze, boldog voltam ezen ajándékba kapott történetek miatt, ám azt is megértettem, hogy egy olyan nyelvben, egy olyan országban élünk, ahol sajnos, a köznapi életünkben nincsenek meg a szokásaink arra, hogy történeteket mondjunk, nincsen meg a bátorságunk, hogy az életünkről beszéljünk, s nincsen meg a bölcsességünk, hogy mások történeteit meghallgassuk. Töredékes, zúzott, fedett az életünk, és félek, beszélgetések és történetek híján efféle lesz az utánunk jövőké is. Ez a könyv, a mi könyvünk ezt az életet, ezeket a történeteket akarja megmutatni. A hordalékot, ahogyan egymásra sodródnak a napjaink, mondataink.

Bízom abban, hogy az olvasása, lapozgatása is valami efféle lesz: a megismerés élménye, a képek, a forma, a nyelv édessége, és aztán a következő napok, amikor ez a könnyű papírból összeszerkesztett mű egyre súlyosabbá, egyre fontosabbá válik.

B.B. Tényleg az történt, hogy tudtuk, miről akarunk beszélni, tudtuk, mit akarunk megmutatni, és egyszer csak a valóság is válaszolt rá. Például amikor egy fényképező, városnéző sétánk alkalmával beszélgettünk, egyszer csak a Szentkirályi és az Üllői utca sarkán szembe jött velünk egy frissen levakart hirdetőoszlop, amin egyetlen egy plakát maradt épen, s rajta az évszám: 1979. Harminc év hirtelen csak kitakarta magát, színháznevek, színészek, feliratok – mintha valami titkos történet bukkant volna fel.

K.Z. Néhány éve jártam egy kopt kolostortemplomban, ahol éppen a freskókat restaurálták, s ehhez a  a kis félgömb alakú kupolából a sok-sok évszázad alatt felfestett rétegeket leszedték, mint a hagyma héját, úgy rakták le a földre a két-három ujjnyi vastag réteget. Úgy hiszem, ami az elhallgatásokat és a történeteket illeti, valahogy így működik ez a mi városunk és ez a mi életünk is: itt van mellettünk lerakva a freskóréteg, amit szét lehet szedni, nézegetni, fényképezni lehet, és ha figyelünk, megláthatjuk és megérthetjük egyenként a rétegeket.

K.Z. Igen, volt már olyan olvasó, aki azt mondta, milyen szomorú, szomorúan szép ez a könyv. Meglehet, és azt is megengedem, olykor talán nem is kíméletes némelyik történet. Más kérdés, hogy a melankólia nem tagadja az élet szeretetét, s úgy hiszem, azok a történetek, amelyek e vidéken az élethez és a valósághoz tapadnak, szükségszerűen hordozzák magukban a szomorúságot. Hogy Thomas Bernhard szavaival éljek: errefelé sokszor úgy tűnik, az emberek csak bérlői a saját életüknek is. De nem hiszem, hogy ez a könyv elsősorban a szenvedéstörténeteket mutatná meg. Sokkal inkább szól arról a figyelemről, amivel talán élhetőbb lehet a városunk, s édesebbek lehetnek a hétköznapjaink. Arról a figyelemről, az élni tudásról, ami megszólítja az olvasót, elkíséri, s talán csak napok múltán kezd működni, de működni kezd, mert van, és én hiszem, hogy benne van ebben a könyvben.