Kezdem az elején. Bámulatosan jól megcsinált könyv a Délutáni alvás, öröm kézbevenni, öröm forgatni, öröm elmerengeni a lapok fölött. Hosszú idők óta az első könyv, amelyben kép és szöveg, kép és külalak, arány, szerkezet, összhatás ilyen tökéletesen, és látszólag fáradság nélkül összeérnek.

Három ember, Kőrösi Zoltán, Burger Barna és Pintér László hajolt össze a számítógép képernyője előtt, bár azt gyanítom, hogy legelőször Kőrösi készült el az ő részével - mióta ezt leírtam, megtudtam azt is, hogy az első tizenhárom fejezettel készült el, amikor a fotós Burger Barna bekapcsolódott a könyvbe -, az eredmény azonban visszafelé is érvényes, sőt. Meggyőződésem, hogy Burger és Pintér éppúgy dolgoztak Kőrösi korai szövegein is, mint maga az író, formálták azokat a szövegeket, és nem csupán a betűmérettel, szedéssel vagy tördeléssel, hanem ténylegesen, magukat a mondatokat alakították át, szavai fölött töprengtek, kihúzták, majd visszaírták, éspedig a képek odahelyezésével és az oldalak megtervezésével. És Kőrösi is dolgozott Burger polaroidjain, a beállításokon, a képméreteken, a színeken, már akkor, amikor még el sem készültek a képek, talán már azelőtt, hogy találkozott volna Burgerral, és dolgozott a fejezeteket (összesen tizenhat fejezetből áll a könyv) nyitó iniciálékon: az öregasszony meztelen testének sorozatként visszatérő képein, de ugyanígy Pintér László dizájnján, amelyik hol összesűríti a szövegeket, hol kitágítja, és hozzájárul a könyv muzikalitásához, ritmust szab az olvasásnak.

Miközben a Délutáni alvás nagy formátumával és rendhagyó alakjával exhibicionista módon kínálja magát a könyvesboltban, hogy az ember legalább a kezébe vegye, ha meg nem is veszi elsőre, mégiscsak egy szemérmes könyv ez. Szemérmesen brutális. Az egyik olyan paradoxon ez, amely paradoxonok jó művekkel kapcsolatban szoktak elszaporodni, felhorgadni az emberben. Szemérmes abban, ahogyan a halott Apa visszalátogatásai keretezik. Szemérmes abban, ahogyan feltárja - látszólagos távolságtartással, objektivitással, szárazsággal - egy tér (tudom, hogy Kőrösi lakása erre a térre néz, ez a tér létezik) átalakulását, napról napra, évszakról évszakra, precízen mondja el, mi történik a téren, miként rombolják le buldózerek a régit, és miként építik fel munkások az újat, feltárja a tér lakóinak életét, rögtön a nyilvános vécé mögött, szemérmesen, a hajléktalanokét, a csellengőkét, az elidézőkét, a sorstalanokét, szemérmesen és brutálisan, a szarral, vérrel, gennyel együtt, ami ennek a létezésnek, a kutyasétáltatástól, a gennyes sebek ápolásáig, a része. Szemérmes, mert amit elmond - azt a változást, amelyben élünk és mindannyian megtapasztalunk - azt képes az állandósággal megjeleníteni, a pillantás állandóságával. Ősz volt, amikor megjelentek terünkön az első buldózerek (203. o.) - szólaltatja meg a fő témát Kőrösi, szinte észrevehetetlenül (de a könyv nem imitál négy évszakot, azt mondja el, amit az író látott, amikor otthon maradt, és kinézett az ablakon. "Marad maradni otthon - mondhatnám Petrivel. Kafka és Pascal szerint még mindig a leggyümölcsözőbb módszer az író számára). Szemérmes a fugaszerű, egyetlen lélegzetre olvasandó nyitófejezetekbe illesztett regénytömörségű, olykor örkényi betétnovellákban: az író előtt sorjázó névtelen figurák sokaságából valaki itt-ott nevet és arcot kap (Rádli Antal, a postás, aki két erkélyen napozó nőnek udvarol, Bándi Peti, a halálba suhanó biciklista, Huskó, akiért rajonganak, Drozdics, aki nem eszi meg uzsonnáját, amikor meghal a felesége, Vámosi Károly, akinek ágya fölött egy kép lóg a falon, és kezében tükörrel hal meg, Darvas úr és az ő szarszagú papagája, Kormány Robi, akit elhagynak, egy bizonyos Barna Gábor kedvéért - ez az a bizonyos XIII. fejezet, talán már szemérmes és tudatalatti utalás a fotóművészre, felhívás keringőre?, ebben a fejezetben törik meg először a folyamatos beszéd, és lesz benne néhány bekezdés, a könyv, mely szemérmesen megszegi a maga által megszegett szabályokat - , vagy Zsakay úr, akinek üzenetrögzítőjére ismeretlen nyelvű üzenet érkezik). Szemérmes még a kemény, fekete férfikeserűségben is, az írói, de még pontosabban célini pesszimizmusában is - e tekintetben a 194. oldalon található Alázat és makacsság, illetve a 213. oldalon található Titok című szövegek igazítanak el rejtett vallomásokként. És bármilyen brutális is a veszendő, esendő fekete hátterű öregasszonytest, amely az egyes fejezetek iniciáléja, nyitóképe - melyhez az inspirációt Burger talán a XII. fejezet nyitódarabjából kapta - szemérmesen jeleníti meg a testi hanyatlást, a halált, a rejtett életeket, ami ennek a nyitott könyvnek az egyik témája.

Burger polaroidjai csak valahol a 100. oldal környékén kezdik a szövegeket szorosabban letapogatni (mint a Holdfény, az Árnyék, az Első eső, az Ólom vagy a Fehér fény című prózaversek mellett), és talán Kőrösi és Burger szövetségét a 102. oldalon található Múzeum utca című szöveg pecsételhette meg: "Tudható, hogy minden egyes napnak van egy olyan pillanata, amikor átfordul az idő: például a zárt, már korán árnyékos utcában, a kutyaszaros, húgyfoltos, nedves avarcsomókkal és rothadó gesztenyékkel teleszórt aszfalt vigasztalanságában előbb csak egy régóta ott parkoló autója látszik, majd, nem tudni honnan, akár egy óvatlanul megnyitott ablaktábláról, akár egy máskor félhomályba süppedő lakáson áttűző koradélutáni napsugárból, mindenesetre váratlanul és valószerűtlenül felbukkan egy fényfolt: nincsen más benne, csak az autó hátulja, egy papírcédulákat, hirdetéseket vedlő szürke villanyoszlop, egy járdaszegély és egy kapubejárót védő lyukacsos sarokkő, és a porszemek, a fényben hirtelen felbukkanó és izgatottan remegő, megszámlálhatatlan porszemek."

Csodálatosan alkalmas médiumai ennek a látomásnak a polaroidok. Részben úgy érzi az ember, a bemozdult, életlen képek láttán, a szinte komponálatlannak tetsző beállítások láttán, hogy nincs is ember a gép mögött, aztán a szívébe hasító fájdalomtól, visszaérzéstől jön rá, hogy ez a falilámpa, ez a nedves ablak, mögötte, a párás üvegen lecsurgó foltokból villanó városi fények, ez a nyilvános vécé, az árnyékok a falon, az őszi játszótér piros hintája, egy macska az ablakban, ez mind-mind olyan természetességgel létezik a képeken, mintha maga nézné, és nem is kellene látnia, csak éreznie, és orrába hatol a kép, nem is a szemébe.

És ha hozzávesszük a Polaroid-gyár minapi bejelentését, hogy megszüntetik a Polaroid-filmek gyártását, akkor már nincs is mit hozzátennünk.

forrás: Élet és Irodalom