Kőrösi Zoltán könyvének alcíme: útiregény. Tényleg az. Czabán György fényképei, melyek minden egyes történet előtt helyszínt vagy emberalakot (olykor ismerősöket az irodalmi életből) mutatnak, valahogy nagyon otthonossá teszik ezt a könyvet, melyben az utazás mondatai nem a távoli, idegen tájékokra vezetnek, hanem ellenkezőleg: a nagyon ismerős magyar kis- és nagyvárosok egy-egy utcájába, lakótelepére; ismerős honfitársaink pedig mint lakótársak jelennek meg előttünk. Itthon vagyunk. Mégis szinte minden rejtélyes ebben a negyvenhat történetből álló füzérben. Éppen a hétköznapiság és a rejtély finom, de határozott ütköztetése teszi utazási regénnyé Kőrösi könyvét, amelyben azonban a műfaj ősi szabályai nem működnek. Nem mi, olvasók változunk egészen mássá, nem növekszünk felnőtté vagy éretté az útkanyarulatok által, a hősök, vagyis a különböző, de sejthetően mitikus értelemben azonos csecsemők sem válnak felnőttekké, hanem inkább megteszünk általuk egy utat, melynek nincsen centruma, nincsen végső és előre kijelölt iránya, nincsen oktrojált értelme. Csak a bejárás, csak a séta, csak az országjárás maga az értelem, az ismerősség furcsa, hol szelíd, hol radikálisabb rombolása ez az értelem-keresés.

Könyvet úgy olvasok, hogy először nem. Csak forgatom ide-oda a lapokat, barátkozunk. Ez egy képeskönyv, tehát a módszerem szerint a befogadásban a képek megelőzik a szöveget.