Könyvet úgy olvasok, hogy először nem. Csak forgatom ide-oda a lapokat, barátkozunk. Ez egy képeskönyv, tehát a módszerem szerint a befogadásban a képek megelőzik a szöveget.

A fotókat a KVB embere, Czabán György készítette, ügynökhöz méltó, szakmai önérzetről tanúskodó alázattal. A képeken pedig számomra legalábbis könnyen azonosítható emberek és színhelyek láthatók, Varga Lajos Márton, komp, Katona Imre, néhány vascső, Balázs Attila, Mészáros Sándor, söröspoharak, szar, József körút, Csordás Gábor, egy iskola, ABC, szamár, egy kocsma, Badár Sándor, a Vidámpark egyik bódéja satöbbi. Majdnem egyidőben a képek észlelésével mintegy melléjük olvasom a címeket, szinte mindegyikben ott van az eset szó, egy helyhatározóval megjelölve. Nyíregyháza, Debrecen, Gyula, Sátoraljaújhely, Békéscsaba, sorakoznak a helységnevek, ráérősen betáblázzák Magyarországot, Keletről Nyugatra haladva, egy hosszabb budapesti kitérővel, egészen Sopronig. Mindez azt sugallja, hogy Kőrösi új könyve, hogy kedves szavamat használjam, erőteljesen világszerű, finoman fogalmazva fölkínálja a referenciális olvasási stratégiát.

Ha azonban, mondjuk, az Alföld tiszteletre méltó szerkesztőjéről készült felvételt egybevetjük a debreceni eset leírásával, látható, hogy a szöveg Hatvani Lászlóról szól, aki ugyan Mészáros Sándorhoz hasonlóan szintén tanít a debreceni tudományegyetemen, de szerves kémiát. Mögötte viszont föltehetően az egyetem önmagával többé-kevésbé azonos épülete látható. Ezúttal az FBI egyik ügynökére utalva, a baglyok nem azok, amiknek látszanak.

A Történetek a csodálatos csecsemők életéből műfaji önmeghatározása: útiregény. Az útiregény főhőse mindig az elbeszélő, hiszen az ő szemével látjuk a bejárt világot. A magát sehol meg nem nevező elbeszélőt persze éppúgy bajos volna azonosítani Kőrösi Zoltánnal, mint a fényképen látható Mészáros Sándort a szövegben olvasható Hatvani Lászlóval. Ezért kérdéses, melyik processzus az erősebb, a fénykép elemi realitása hitelesíti Mészáros Sándor valóságát fölhasználva Hatvani László figuráját, vagy éppen fordítva, az elképzelt Hatvani kezdi ki Mészáros Sándor realitását. Az a pletyka, telesportos fordulattal élve, csak hab a tortán, hogy a szerkesztő úr a képet nézegetve nagyon nehezen ismert magára.

Ez a lebegtetett realitásélmény a regény talán legerősebb hatáseleme. Az elbeszélő nyelve talányosan pontos, azért írom, hogy talányosan, mert minden megvan benne ahhoz, hogy unalmas legyen, jelzői és határozói bosszantóan elhasználtak, dikciója fájdalmasan eminens, csak éppen, és ez már a szerző, Kőrösi Zoltán titka, ezek az elemek úgy működnek együtt, mint egy Doxa alkatrészei. Ha valamit leír, eseményt vagy tárgyat, azt nagyon pontosan látom, mintha a szöveg kicentizett érzékisége révén magam is szemtanúvá válnék, holott ő sem az(!), az én olvasatom szerint nincs a könyvben olyan eset, amit a narrátor ne mások elbeszélését idézve adna elő. Nem csodákra vadászik, hanem a csodáról tudósító bizonytalan beszámolókra, ezért utazza körbe Magyarországot. Azt gondolná az ember, hogy a kutatás szenvedélyének megszállottja, de kissé kenetteljes, nyugodt szentenciái azt sejtetik, előre tudja, bármennyi adatot gyűjt is, a csoda valódi természete és értelme kiismerhetetlen, legfeljebb tipologizálásra vállalkozhat, megfelelő előkészületek után. A könyv látszólag ennek az előkészületnek a dokumentuma. Olvasója azonban, segítené bármily alaposan is a tipológus mocskos munkáját, nem jutna közelebb a rejtély megismeréséhez. A világ képtelen együttélni a csodákkal, soha semmit nem tanul belőlük, éppoly nyomtalanul múlnak el, mint amilyen magyarázhatatlan a keletkezésük. Ebből a szempontból mindegy, saját szemünkkel látjuk, vagy hallomásból ismerjük meg őket, a tanácstalanság egyetemes. Kőrösi elbeszélője ennek a világosan belátható tudásnak a birtokában utazza végig az országot, mintha valami magasabb erőtől kapott penzumot teljesítene, olyan feladatot, amelynek, és ez számára is nyilvánvaló, nincsen valódi megoldása.

Egyedül a végső rezignáció ad hírt a világ valódi természetéről. A könyv bravúrja az, hogy ez a rezignáció nem az írott térben, vagy másképp fogalmazva, a narrátor figurájában tragizálódik, hanem bennem, az olvasóban, a szövegről való utólagos gondolkodás közben. Ezért azt gondolom, hogy ez a könyv valójában nem a csecsemők csodálatos életének történeteiről számol be, hanem a világba vetettség hideg, szenvedélytelen és terméketlen fájdalmáról hallgat. Éppen ezért tartózkodtam attól, hogy e csodák természetéről, a történetmondás algoritmusairól vagy a regény dramaturgiájáról írjak. A jól formált narráció mögött a szerző súlyos némaságát érzem, az ő csendjéhez képest az elbeszélő gondosan kimunkált retorikája üres, ellenszenves fecsegéssé mállik. A könyv valódi tétje, persze, nem a történetek elbeszélésének lehetősége, legyenek bármily csodálatosak is, hanem, mint minden írásnak, az, hogy aki ír, képes-e magát kimondani. A szerző az én olvasatomban győzött. Kőrösi Zoltán éppen a hallgatásával tudott megszólítani. Furcsa, de ha jól értem, amit mond, arra talán éppen az (egy másik) írás a gyógyszer.

Forrás: Élet és Irodalom

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés