Egy fiatalember kétségekkel és bűntudattal telve hallgatja szeretett anyja szemrehányásait és intelmeit arról, hogy miként teszi tönkre az életét az, milyen kiszolgáltatott és megalázott lesz, aki az egyetem elvégzése és a biztos állás helyett a művészetet, például a festészetet választja. Aztán hosszú, hosszú sétára indul Isztambul utcáin, hogy hazatérve leüljön az asztalához, és csak annyit mondjon: Író leszek.

Így végződik Orhan Pamuk Isztambul című könyve, s mondhatnánk azt is, itt kezdődik az igazi történet.

"David King angol mûvészettörténész több mint húsz éven át gyûjtötte a Szovjetunió történelmét, a forradalom és a szovjet korszak fontosabb eseményeit, vezetõit megörökítõ eredeti fényképeket és azok késõbbi, retusált változatait. A hamisítások a rendszer ördögi cinizmusáról és döbbenetes egyéni tragédiákról tanúskodnak. A világhírû gyûjtemény számos képét és dokumentumát bemutató kiállítás egyszeri alkalommal lesz látható Budapesten, a Nyílt Társadalom Archívum kiállítótermében, a Centrális Galériában (Budapest, Nádor u. 11.) március 12-tõl április 25-ig."
(idézet "A komisszár eltûnik" címû kiállítás prospektusából)

Szerelmes évek

 (Gyávaság)

                                  - A semmit nem gondolóknak élete a legkellemesebb - mondta Sophokles. 

                                  - Ne várj a utolsó ítéletre. Megtörténik az minden nap - válaszolta Camus.

1.(első)

 Gomolygó nyári idő

A novembertől tartó szakadatlan havazások után március volt már, amikor elkezdődött az olvadás. 

Csend volt a dombok fölött, az erdő is hallgatott, mintha a fényesre fagyott hó alatt még a régi hajtásokban is megállt volna az élet.

(Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió.Magvető, 2008, fordította: Fodor Zsuzsa))

Elképesztő, hogy Daniel Kehlmann 1997-ben mindössze huszonkét évesen írta meg ezt a regényt. Ha hihetünk a híradásoknak, akkor ez volt az első könyve,  nem tudom, mi a fenével töltötte addig az időt, mentségére szóljon, hogy mostanra, harminchárom éves korára már tucatnyi műnél jár, ezideig (nála aztán fontos a kitétel) a legsikeresebb regénye, A világ fölmérése nem csupán világhírt és az eladási listák megdönthetetlen bajnoki címét hozta meg neki, de 2006-ban a nagybecsű Kleist-díjat is.

Út

Hét-nyolc évesen, amikor a nyaralás idején egy reggel, vagyis inkább kora délelőtt biciklivel mentünk a faluból a… hová is? Azt hiszem, a majorba, (Újmajor, így hívták, gondolom lehetett egy régi major is), abba a falu melletti épületcsoportba, ahol a teheneket tartották.

(négy mondat a határokról)

Rózsika néni, aki a kora hetvenes években (még korántsem néniként) a csodálatos siófoki éjszakában dolgozott, majd egy, a csepeli szabadkikötőben bezárt áruszállító konténerben kis híján megfulladva jutott ki Triesztbe,

Nem kétséges, gondos munkával megalkotott, szép könyv, igazi Lázár Ervin-hommage ez a kötet, ám ahogy olvasom, nemigen értem, vajon miért választották a létrehozók a „Napló” címet.

Nem egészen értem, de örülök neki.

)

- Kaszás Gergőről -  

Tudható, hogy vannak olyan színészek, akik, ki tudja miként, egyszerűen kimaradnak az idő rendes múlásából. Ki tudnak maradni. Persze, kétség ne legyen, azért sorjáznak velük is az évek, múlnak és jönnek a szerepek, lám, esténként most már férfihősök lesznek, bajuszos, zord apák, hosszú fülű szamarak, pocakgyanús, meglett emberek, ám mégis.

- Bozó Andreáról -

Minden embernek van egy olyan belső, soha nem változó kora, életkora és önmagáról alkotott képe, amiben a leginkább azonosnak gondolja önmagát önmagával.

Ami a munkát illeti, voltam már gázállomás-karbantartó, kertészeti segédmunkás, hajtó, szerszámgyári segédmunkás, culáger, bútoripari segédmunkás, figuráns, teremberendező, úszómester, újságárus,, sportújságíró copyrighter, tanár, szerkesztő, dramaturg, főszerkesztő.

Nagyjából ebben a sorrendben.

 „A semmit nem gondolóknak élete a legkellemesebb.” (Sophokles)                                       

„Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a rossz felett – csak az angyaloknak is úgy kellene szerződniük, mint a maffiának (Vonnegut)            

Úgy tűnik, errefelé már mindenki belga. Mindenki belgának gondolja magát.           És is belga vagyok. Én is belgának hiszem magam.          

Jesszusom, lehet, hogy Belgiumban élek, csak eddig nem vettem észre?                     

"Tudniillik én Fehérváron jártam középiskolába.

Jött évente az obligát osztálykirándulás, minden második alkalommal Esztergom jutott a tanárok eszébe, olyan volt már, mint egy memoriter: Visegrád-Nagyvillám-Dunakanyar-Esztergom. Buszozás és vidámság, megmerevedett nyak, bedagadt szem, enyhe hányinger."

"Lisszabon akár lehunyt szemmel is.

Mert Lisszabonban szagolni a legjobb.

Európai ház, afrikai szél, atlanti óceán.

Álmomban két portugál voltam, és egymással szagoltam.

Egy rendes luzitán nem is európainak mondja magát, ő atlanti ember."

"Kora reggel volt, tél, szürke fény szivárgott át a redőny résein. A fejem melletti kisasztalon vadul csörögni kezdett a telefon. Egy reszelős, reszketeg hang szólt bele.

- Halló - csak ennyit mondott.

Se név, se köszönés, mégis rögtön tudtam, hogy ő az. Már vagy egy éve, legalább háromszáz napja nem beszéltünk egymással, mégis, az első pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, biztos voltam abban, hogy Tolnai Ottó van a vonal túlsó végén."