José Saramago: Kicsi emlékek

Különösebb töprengés nélkül is tudom, hogy az elmúlt években aligha bonyolódtam olyan könyvekről szóló beszélgetésbe, ahol óvatlan pillanatban ne ajánlottam volna olvasásra José Saramago valamelyik regényét. Legfeljebb azon gondolkodtam hosszabban, hogy melyik könyvét soroljam előre, hiszen főként maga az összetéveszthetetlen Saramago-nyelv, a magyar dikciótól olyannyira különböző történetmondás és saramagoi bölcselet, a végtelen mondatok, az összeolvadó dialógusok és függőbeszédes narráció különös keveréke az, amit szerettem volna/szeretnék megmutatni mindenkinek.

Mostanra egyébként Saramago csaknem minden fontos könyve elolvasható magyarul is, amiben nyilván közrejátszott, hogy a szerző, korántsem váratlanul, 1998-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A talán legismertebb Saramago-mű, A kolostor regénye nálunk először 1992-ben, tíz évvel a portugál kiadást követően jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, emlékszem, még kéziratban olvashattam el, fordítója ugyanaz a kiváló Lukács Laura volt, aki ezt a mostani, s mindezidáig utolsónak mondható Saramago-könyvet, a Kicsi emlékeket is magyarította.

Mégis, gyanítható, hogy jónéhányan azok közül, akik lenyűgözve forgatták a Vakság, a Ricardo Reis halálának éve, vagy éppen a Lisszabon ostromának históriája című regényeket, hogy csak néhányat említsek a remekművek közül, most talán elbizonytalanodnak e legújabb Saramago-opusz olvastán.

Ez a karcsú kötet ugyanis úgy tesz, mintha... hogyan?

Úgy tesz, mintha nem is irodalom volna.

Saramago ebben a könyvben nem regényt ír, hanem beszél: úgy beszél, ahogyan egy nagy és szeretett író mesélhet, aki tudja, hogy ő nagy és öreg és szeretett író. Áthajol hát az asztal, a kézirat fölött, s apró történeteket mond, emlékeket húz elő a gyerekkorból, a régi, eltűnt faluból, a folyóparti utakról, békákról és térdsebekről, gyalogutakról, kutyákról, rokonokról, az elmerült arcokról. Nem méreget: érzelmes és ironikus, melankólikus és nosztalgikus. Jelenidőben beszél, a nyolcvanadik év túloldaláról (Saramago 1922-ben született), jelenidőben a jelenidővé váló emlékekkel. Beszél az őt áhítattal hallgató, figyelő olvasóhoz, a szagokról, ízekről, növényekről és állatokról, vagy például a nagyszülői házról, mert, ahogy ő írja, „a veszteség régóta nem fáj, mert emlékezetem újjáépítő erejével bármely pillanatban fel tudom húzni fehér falait, odaültetem az árnyékot adó olajfát a bejárathoz, becsukom és kinyitom a kiskaput, behajtom a rácsot, zárva az udvar, ahol egyszer egy kicsi, összetekeredett kígyót találtam, odamegyek a disznóólhoz, nézem, hogyan szopnak a kismalacok, bemegyek a konyhába, a korsóból csorba szélű zománcos bögrébe töltöm a vizet, mely azon a nyáron ezredszer oltja a szomjamat. Akkor azt mondom nagyanyámnak: „Járok egyet nagymama."

Igen, másfajta Saramago-mondatok ezek, mint a megszokottak, másként működő Saramago-szöveg: s nem csupán mert az író személyesen, egyes szám első személyben beszél, hanem mert itt hangsúlyozottan nem is törekszik a kicsi emlékek közvetlen összefűzésére, összeolvasztására. Nem a nála megszokottan bravúros regényszerkezet, hanem a beszéd, a mesélés ritmusa, s a visszaemlékezés természete szabja meg ezeknek a lélegzetnyi történeteknek a hosszát. Visszafelé tapogatózik, elkopott, elfedett rétegeket bontogat, és azt akarja, hogy lássuk és érezzük ennek az emlékezésnek a természetét is. Ne gondoljunk a mondatok szépségével, a nyelv zsigeri élvezetével, hanem az emlékezés természetére koncentráljunk: az időre, ami elveszett, s ami az emlékekbe és a mondatokba zárult.

Ez a könyv ugyanis e háromról szól: az emlékezésről, az időről és az elbeszélhetőségről.

(„Néha azt kérdezem magamtól, valóban magaménak mondhatok-e bizonyos emlékeket, s nem a másokéra emlékezem-e, nem voltam-e én magam csak tudattalan résztvevője némely epizódoknak, melyekről később, mások elmondásából szereztem tudomást, mert elmondták, akik jelen voltak, hacsak nem olyasmiról beszéltek, amit ők maguk is másoktól hallottak.")

Tudjuk, a gyerek nem látja a tájat, amiben él, hanem érzi. (A gyermek, aki voltam, persze nem olyannak látta a tájat, mint amilyennek hajlamos elképzelni a férfikorból visszatekintő felnőtt, akivé lettem. A gyermek, amíg gyermek volt, egyszerűen benne volt a tájban, része volt a tájnak, nem faggatta, s nem mondta, nem is gondolta ezekkel vagy más szavakkal.") A múltját felidéző öregember ezt az érzést keresi, a lassan múló, végeérhetetlen órákat, („Úgy tetszett, lassan múló, vánszorgó, végeérhetetlen órákból áll össze ez a különös valami, az idő"), s nem kétséges, a tárgyi értelemben már nem lelhető falu, a régi lisszaboni utcák, a Gil Vicente gimnázium rég elillant iskolatermi szaga helyett a mondatokban, az elmesélésben találhatja meg mindazt, ami soha nem is csorbult. (Ha van város, ahol az időt tapintani, szagolni lehet, akkor Lisszabon biztosan az.) Vagyis, mosolyog ránk Saramago, immár maga a beszéd, az elmesélés az a gyerekkor, ami a Saramago-történetecskékből, mozaikdarabokból összetapad. A betűket faló kiskamasz, a családi ragadványnevet anekdotikus véletlennel (egy vélhetően illuminált hivatalnok rossz bejegyzéséből következően) hivatalossá tevő csecsemő, (saramago portugálul = repcsényretek ), a rendőrként dolgozó apa és a haláláig analfabéta anya felsejlő alakja, a földdel, nyelvvel, testtel való ismerkedés, a só íze, a víz folyása - egyszóval a létezés töredezettsége és megőrizhetősége az, amiről ezek az apró történetecskék szólnak. („A nevek... hosszú éveken át a feledés hordalékrétegei alatt tanyáztak, de amikor a szükség szólította őket, engedelmesen fölszálltak az emlékezet mélységeiből").

Különös íze ennek a könyvnek az is, hogy Saramago nem csupán megmutatja, miként ragasztgatja egymáshoz ezeket a nem fakuló azulejo-darabokat, de közben folytonosan reflektál is erre a beszédhelyzetre; újra és újra láttatja, miként csinálja mindezt. (A szövegek telis-tele vannak az efféle reflexív mondatokkal.: „Amikor az az ötletem támadt, hogy megírom Casal Ribeiro sugárúti esésem epizódját, egy gyorsfénykép járt az eszemben, melyen a VII. Eduárd parkban, Maria Natália nénikémmel kapott le a fotográfus..."; „Én vagyok az egyetlen, aki még emlékezni tud rá, hogy felmásztunk az aratógép rácsára..."; „Apai nagyszüleimről még nem beszéltem. Létezni léteztek, de nem működtek, éppen úgy, ahogy a költő Murilo Mendes mondja a pokolról"; stb)

Tulajdonképpen ez a ki-kiszólás a legfőbb forrása a Saramagonál egyébként oly ritkén tettenérhető, itt azonban sokszor felbukkanó iróniának és humornak. Persze, hiszen a bölcs öregember önmagáról beszél, hunyorog és nyilván mosolyog is, például elmesélve azt, hogy némi kényelem okán a szülei két napos korában jelentették be csupán a születését, így az anyakönyvi bejegyzése is késett. Ahogy megjegyzi: „Ahhoz a születési dátumhoz képest, amely a személyi igazolvánomban szerepel, két nappal vénebben fogok meghalni, de remélem, nem lesz túlságosan feltűnő a különbség". A megismerhetőségről mesél, amikor a vályogfalakban lakó, titokzatos és tisztán hallható varrónő gépének nem szűnő zakatolását idézi fel, vagy éppen az iskolai helyesírási próba őt az ajtó melletti első padba juttató fényes, és a PEN-klub nagydíjától semmiben le nem maradó sikerét idézi fel - hiszen az első, és elemi élmények determinálják a későbbi  megismerés határait.

Saramago kicsi emlékei ezekről az egykor megfogalmazhatatlan, s mostanra újra érzésekké finomodott, újra megtalált titkokról mesélnek: a nagyapáról, aki a halála előtt végigjárja a kert fáit, megöleli a törzsüket, hogy elbúcsúzon tőlük, a nagyanyáról, aki felsóhajt a küszöbön ülve: „Olyan szép a világ, úgy sajnálom, hogy meg kell halni". Ők azok egyébként, az anyai nagyszülők, akik Saramagot nevelték, s akikről most az író boldog derűvel meséli el, hogyan gondozták a véznább, életképtelenebb malacaikat: esténként alaposan megmosták a kisdisznók lábát, majd bevitték őket a szobába, s befektették őket maguk mellé a meleg ágyba.

Íme, ilyen a malacmennyország, ahol aludni lehet és szuszogni boldogan.

Vagy meszél Saramago (ugyan, kinek nem ismerős a helyzet?) a hazugságok özönéről, amivel az osztálytársait akarta elkápráztatni: soha nem látott filmek részletes történeteivel, észveszejtő kalandok sorozatával. Világos: egy másik élettel, ami az érezhető, tapintható és szagolható helyett ha kell, hát elképzehető.

Van, mert van, aki elmeséli.

A mozaikdarabok valóban csorbulás nélkül tűnnek elő, csak éppen mind közelebb és közelebb kell lépni, hogy egyre tisztábban láthasson és érezhessen az ember. Hiszen erről szól a mesélés: amit rajtunk kívül más nem láthatott, s amit rajtunk kívül nem tudna megőrizni már más.

Minden megvan, ugye?

Túl a mondatokon, a regényszerkezeteken, túl a mozaikdarabokon és a múló időn. Mondom, Saramago könyve, a Kicsi emlékek úgy tesz, mintha nem is irodalom volna. Nem tesz úgy, mintha Nobel-díjjal, remekművekkel együtt tudná, mire ez az egész. Nem tudja, de volt idő, amikor érezte.

Egy hajnalról írja Saramago, amikor a disznóvásárba tartva megaludtak egy idegen helyen, s idejekorán a bácsikája ébresztette fel: „Álmosan hunyorogva, s valami váratlan fénytől káprázó szemmel ültem föl az etetővályúban. Leugrottam a földre, kimentem az udvarra: éppen szemben, tejet csorgatva az éjszakai tájra világolt a hatalmas, kerek hold, és amit telibe talált a fehér fény, az fényesebben tündökölt, az árnyékban pedig éppen fordítva, mélyebb lett a feketeség. Soha többé nem láttam ilyen holdat."

Most pedig, itt vannak a történetek. Van az a fény, van az a hajnal, csorog a tej, hol tündöklőbbé, hol mélyebb feketévé teszi a tájat.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés