Ami a munkát illeti, voltam már gázállomás-karbantartó, kertészeti segédmunkás, hajtó, szerszámgyári segédmunkás, culáger, bútoripari segédmunkás, figuráns, teremberendező, úszómester, újságárus,, sportújságíró copyrighter, tanár, szerkesztő, dramaturg, főszerkesztő.

Nagyjából ebben a sorrendben.

Ezen elfoglaltságok jelentős része egyébként abból eredt, hogy a szüleim, akárcsak a generációjuk és a tankönyveik nagy része, erősen hitt abban, hogy a nyári szünidő alatt végzett munka nem csupán hasznosan tölteti el a nem túl szépreményű fiúgyermekkel az üres és semmi kétség, rosszra csábító napokat, de ráadásul megismerteti vele az életet, beleértve ebbe a kétkezi munka becsületét és persze a pénz értékét is.

Majd megtanulod, fiam.

Ebből következően viszonylag kisfiú koromtól kezdve (ez a szerencsétlen kisebb testvérek sorsa) rendszeresen olyan helyeken töltöttem a nyár értékes napjaiból legalább három hetet, ahol józan ésszel soha meg nem fordultam volna, illetve olyan emberekkel igyekeztem szót érteni (erősen egyoldalú volt ez az igyekezet), akikkel máskülönben soha nem találkoztam és ha találkoztam volna is, aligha igyekszem csevegésbe elegyedni velük. Ha leszámítom azt, hogy egészen korai emlékeim szerint is roppant érzékeny vagyok az erős szagokra, nemigen viselem el az idegenek érintését, és hogy már a családon belül se voltam hajlandó soha olyan pohárból inni, amit más is használt, nem is beszélve az evidenciaként kezelt külön törölközőről vagy a saját szappanról, ezeket a szép és tartalmas nyári munkákat értékelve azt mondhatom, visszafogottan fogalmazva is kiáltó ellentét mutatkozott a tankönyveimben megtekinthető, s a leckék tanúsága szerint az ország és az önnön sorsa irányítását végre a saját kezébe vevő munkásosztály nyomtatásban és filmekben megmutatott arca, s a munkásosztályt (és a vele szövetséges parasztságot, illetve a mellettük felemelt fejjel menetelő értelmiséget) a maga testi valójában megjelenítő nagyon is konkrét egyedek összetéveszthetetlen vonásai között.

Példának okáért én készséggel elhittem, hogy az öntudatos munkásember boldog, mert ekkoriban, kora kamaszkorom idején már több mint tíz éve lerakta a szocializmus alapjait, vagyis most minimum a felépítményen dolgozik, másfelől amúgy is folyton örül, mert a közös vagyont gyarapítja. Kipirult arccal a jövőbe néz, hajnali szél fújja a haját. Ám mindehhez mégis csak azt láttam (ha nem akartam volna is láttam), és hallottam, hogy a nembeliségből minduntalan a partikulárisba süllyedő egyedek se nem kedvesek, se nem öntudatosak, vagy ha azok, hát mindenképpen jól leplezik. Magasról szarják le a nép vagyonát és a közösséget jóra vezérlő eszméket,  példának okáért azonnal elemelik, amit elcsórhatnak, legyen az fél kiló anyacsavar vagy három szál túristaszalámi, ellenben teli szájjal röhögnek rajtam, hogy én marha ott a gyárban, vagy az építkezésen (gáztelepen, bútorgyárban etc. lásd fentebb) töltöm a nyaramat. Ez utóbbi egyébként már csak azért is különös volt, mert ugyan tizenhárom-tizennégy éves fejjel az időszámítás még többé-kevésbé lehetetlennek számít, de én valahogy a leghangosabb röhögés közben is tudtam, hogy azért a három hét csak le fog telni, még ha nem is könnyen, ellentétben az ő negyven évükkel (szintén nem könnyen), s ehhez képest nehéz volt megértenem, hogy a nevetésük valóban szívből fakad-e.

Ha azt hiszed, hogy az élet olyan nagyon vicces dolog, akkor várd csak ki a végén a poént.

Viszont azt is észre vettem (ebben kifejezetten sokat segítettek), hogy a munkásember, akiben a tankönyveim szerint máskülönben nagyon erősen kifejlődött a szolidaritás, mégse az a kifejezetten szocialista embertípus, például a nyári életben nagyon is szeret parancsolgatni és mennyire nem szeret dolgozni. Örül, mi több, kifejezetten boldog, ha én végzem helyette a munkát, ráadásul ezt nem átallja hangosan és többször elmondani. A munkásosztálybéli társa vállát csapkodja és sört iszik hozzá  (különösen akkor, ha ő például a gázállomás hűvösebb falánál üldögél, ahol az arra járó főnökök nem vehetik észre), baráti tanácsokat ad, miként kell a gázállomás előtti bekerített telket úgy felkapálni, hogy egyetlen gyom se üthesse föl a fejét. Mindeközben szívesen ecseteli, hogy hol kúrta el az életét,

a)    mert nem hallgatott a szüleire és kevesebbre vitte, mint ők;

b)   mert nem hallgatott a szüleire és ugyanolyan lett, mint ők;

c)     mert hallgatott a szüleire.

Mindenesetre, ami a szüleim ezirányú nevelési koncepcióját és a nyári munkavégzéseket illeti, az biztosan elmondható, hogy nekem a megtapasztalt munkák többségéből elég volt egyszer, soha nem ambícionáltam az ismétlést.  Igaz ami igaz, valamit tanultam is.

Valami afféle homályos, és a több éven át kötelezőnek mondott politikai gazdaságtan kategóriáitól és az oktatás szívósságától tökéletesen mentes fogalmam alakult ki arról, hogy munkának ugyebár azt tekintjük, ha azért dolgozunk valamit, hogy cserébe pénzt kapjunk. Következésképp a jó munka az, ami úgy nemesít, hogy közben a dolgozás és  az érte kapott pénz aránya szemérmetlen és gyönyörködtető; vagyis lehetőleg minnél kevesebb, minnél rövidebb ideig tartó munkáért minnél több pénzt adjanak. Igaz, affelől se maradt kétségem: ez (mégannyira is tiszteletben tartva bármi közgazdaságtani és antropológiai tételeket), legfeljebb javítja, de lényegében nem menti az alaphelyzetet: azt, hogy a munkavégzésnél soha nem az a kérdés, hogy miért dolgozik az ember, hanem inkább az, hogy éppen mi helyett teszi.

Mi helyett és meddig.

Én például a nyári munkákat alvás, focizás, balatonozás, olvasás, biciklizés, vagyis csupa jó és fontos tevékenység helyett csináltam, következésképp az összehasonlításnak semmi, de semmi értelme nem is látszott.

Fehér és fekete, nincsen kérdés.

Ám tanulság még ezen túl is volt.

Rájöttem, ugyan hazatérhetek mondjuk a bútorgyárból (órákon át kellett a préselt pozdorjalemezeket betologatni egy furatkészítő gép alá), a testem azonban még tovább dolgozik, mondjuk így, a fűrészporos csarnokban marad, legalábbis ami a kedvét és a törődöttségét illeti. Vagyis hogy a gyár kapuján kilépve süt ugyan a Nap és szagos a levegő, mint egy rendes nyárban, de minden elgondolás és normalitás ellenére semmi kedvem focizni, olvasni és biciklizni. Vagy ha volna is (például az olvasáshoz), hát mégse azokat a könyveket, mint  furatkészítés nélkül.

És ha ezek az órák (a furatkészítés, kapálás, reszelés órái) elvesznek, gondolkodtam hazafelé ballagva az aznapi munkából, akkor nem is az az igazi kérdés, hogy mennyi az a pénz, amiért érdemes elveszíteni az időt, hanem hogy egyáltalán van-e valami, amiért érdemes megtenni ezt. És ha van (kell, hogy legyen, hiszen máskülönben nem dolgoznának annyian), akkor az  tényleg pénzben mérhető-e, vagy volna valami más, mélyebb, titkos üzletkötés, aminek ajánlatos volna utána járnom?

Nyilván minden felnőtt tudja erre a választ, hiszen dolgoznak.

Nekem meg már csak fel kell nőnöm.

Később, amikor már elköltöztem a szüleimtől (valószínűleg nincsen a nyári munkákkal szoros összefüggésben, hogy ez azonnal az érettségi után megtörtént), legalább azzal magyarázhattam magamnak a helyzetet, hogy ha dolgozom is, hát a magam elhatározásából teszem.

Egyetemre jártam, s mivel a tizenegy hónapos katonai szolgálat után mintegy harminc percet bírtam ki a kollégiumban, szükség mutatkozott némi pénzkeresetre. Az egyik legérdekesebb munka a hírneves Duna-parti szállóban adódott. Abban az időben lényegében itt volt a főváros egyetlen nagy bálterme, erős szimbiózisban a Vigadóval, s emiatt folytonosan át- és át kellett rendezni. Tízszemélyes kerek asztalok, összecsúsztatható székek. Egészen komoly hiararchikus stáb épült a terem működésére, mindaddig, hogy a székeket és asztalokat, dobogókat és szőnyegeket mozgató brigád vezetője leküzdhetetlen idegi és fizikai fáradtságra hivatkozva be nem jelentette, hogy sajnos, az embereivel együtt megválik a cégtől.

Másfél napi leírhatatlan káosz után visszaballagott (ez már a magyar prekapitalizmus ideje volt) és közölte, hogy szerencsére neki van egy kisvállalkozása, s illő (értsd: magasabb) díjazásért átvállalnák a teremberendezés megoldhatatlan problémáját. Így is történt. Persze ő már nemigen cipekedett, alkalmi segédmunkásokat alkalmazott, ezek voltunk mi, zsebbe fizetett egyetemisták. Gyakorlati gazdaságtani és fizikai tanulmányaimat (hogyan kell pörgetni és gurítani egy száz kilós asztalt?) így egészítettem ki mélyre ható gasztronómiai tapasztalatokkal. A drágább italok poharakból a palackokba való visszatöltögetésétől az asztalközépre illesztett, csónaklakkal tartósított, ínycsaklandozó homárig terjedően ekkor jöttem rá, hogy mégis csak a szolíd házi koszt híve vagyok.

Szemben a főként farsangi időkben felpörgő teremberendezéssel a több évadon át gyakorolt úszómesterség tulajdonképpen a régi nyári munkák folytatását jelentette. A vizijártassági és egészségügyi vizsgák beszerzése után a Pünkösd-fürdői medence mellett reggel kitettük a széket a partra, s este felkeltünk onnan, az élvezetet csupán a medencetakarítás árnyalta. Igaz, annak révén meg azt értettem meg, hogy mennyi fölösleges, de legalábis elhagyható és elveszíthető van az emberi testen. Úszástanítást is vállaltunk, ennek hatékonyságát kifejezetten növelte, hogy általában üdülésre beutalt családok halálra rémült kisgyerekei voltak az áldozatok, és a beutaló rendre hamarabb járt le, mintsem az oktatás valós eredményei megmutatkozhattak volna.

Mindenesetre emlékszem, hogy már ezen alkalmi munkák során is, s aztán méginkább az úgynevezett valós életbe történt belevettetésemet követően hányszor rémített el a gondolat, hogy semmi kétség, az emberek döntö többsége lényegesen több időt tölt el (ébren) a munkatársaival, mint a családtagjaival. Vagyis, ahogy tapasztaltam, egy olyan helyen, amit kényszerűségből választott, olyan emberekkel, akiket kevéssé szívlel, ahelyett, hogy azokkal volna, akiket, mint mondják, szeret. Nem is véletlen, értettem meg később, hogy rendre össze is keverik a magatartásformákat: előbb-utóbb családként gondolnak a munkatársaikra, mind többet tudnak meg róluk, velük beszélgetnek, szeretetet és megértést várnak tőlük, gondokat és bajokat, örömöket és vágyakat öntenek egymásra, míg otthon egyre idegenebbül és tartózkodóbban mozognak, várják, hogy teljenek valahogyan az üresen pergő órák.

Este jó, este jó, este mindig jó, Apa mosdik, Anya főz, otthon lenni jó.

És hogy nem csupán a kutya és a gazdája (a cipő és a viselője) öltenek fel előbb-utóbb hasonló vonásokat, de a munkahely és az ott dolgozó ember is. Van, akinek olyan lesz a keze, mint egy szerszám, s van, akinek a fejébe költözik a hivatali szobák rendje. Rosszabb esetben mindkettő.

Mindezekhez képest élénken él bennem, mennyire meglepődtem, amikor először hallottam valakit úgy beszélni az írásról, hogy minduntalan munkának nevezte azt.

Helyeseben nem is munkának, hanem dolgozásnak.

Akkoriban a regényemen dolgoztam, mondta az illető.

Min dolgozik, mester?

Akkorban az új kötetemen munkálkodtam, bólintott a mester. Sok új munkát, kemény feladatokat tűztem ki magam elé.

A munka, mint magánmitológia.

A fene egye, akkor én (semmi kétség) valamit rosszul tanultam meg.

Tudnillik az írás (festés, zeneszerzés, szobrászkodás, táncolás stb.) nem csak, hogy jó dolog (gondoltam én), de maga a jó, lényegében az a jó, amiért a többi (kevésbé jó) dolog van.

Nem eszköz, hanem cél.

Nem elveszett idő, hanem az erősebb lét.

(És ezt nem csorbította az a fajta meggondolás, amit pl. T.H.White-tól olvastam, aki az alkotás céljáról, értelméről és élvezetéről szóva arról is beszél,  hogy nyilván egy szék megfaragása is ugyanazt az örömöt jelentheti, mint egy vers megírása, s e tekintetben nem kétséges, hogy ami a célt és értelmet illeti, nincs is különbség a kettő között.)

Az egyetem befejezése után közel egy évet Lisszabonban éltem. Mondjuk így: háztartásbeli voltam, lényegében minden kötöttség nélkül. (Fedőtevékenységként sportújságírói tudósításokat küldözgettem a Népsportnak, ám amikor kiderült, hogy  szabadon kezelve roppant mértékben feljavították a stílusomat; lásd: „hálóba bólintotta a pettyest”, ez a karrier hamar abbamaradt.) Közel egy évet éltem úgy, hogy magáért a megélhetését nem kellett tennem semmit (egy ösztöndíjból éltünk ketten), ellenben végtelenül kitágult az idő: semmiféle külső szabályt nem kellett magamra vennem. Idegenként egy idegen országban. Ma is úgy gondolom, hogy az élet élvezhetőségéről, tanulhatóságáról és értelméről való tapasztalatokat illetően talán ez volt az életem legfontosabb éve. Jókor jött, gyorsan ment. Hirtelen szakadtam ki mindabból, amit addig tanultam, ezért elemi módon újra kellett értenem csaknem mindent, amit addig olyannyira egyértelműnek véltem, hogy nem is gondolkodtam rajta: a felkelés szükségétől  a munka értelméig, a nemzet mibenlététől a haza fogalmáig. Nem pénzért dolgoztam, viszont tetszett vagy nem tetszett, mindazon fogalmak és tapasztalatok újraértésén vagy újrafogalmazásán munkálkodtam, amit addig megéltem. Nem mondanám egyébként, hogy könnyű vagy eredményes munka volt, mint ahogyan azt is látnom kellett a hazatérés után, hogy az egyéves távollét effajta értelmezését alighanem jobb, ha megtartom magamnak.

Néhány ődöngő hónap után aztán állást kínáltak a Magyar Rádióban, ahol egészen a közelmúltig, csaknem tizenhét éven át dolgoztam. Szobám volt, íróasztalom, belépőkártyám és ebédjegyem.(Megnyugodtak a szüleim is.)

Munkatársaim voltak, akik több időt töltöttek velem, mint a családjukkal, voltak születésnapok és névnapok, karácsonyok és összejövetelek.

Két, meglehetősen világosan elkülönülő részre bomlott az életem: a munkahelyi órákra, az ottani gondolkodásra, az ott használatos szavakra és gesztusokra, és a másik életre, arra a reggelekhez kötődő néhány órára, amikor itthon a számítógép előtt ültem.

Lassan kétely nélkül én is úgy mondtam: dolgozom.

Dolgozom, aztán bemegyek dolgozni.

Az itthoni, reggeli fáradtság kifejezetten elősegítette azt a munkahelyi téveszmét, hogy nyugodt és türelmes, másokat figyelmesen meghallgató ember volnék – miközben egyszerűen csak nem volt többre erőm; munkatársaink és ismerőseink pedig, amint azt jól tudjuk, általában akkor állnak fel elégedetten egy beszélgetés után, ha ők beszéltek, s nemigen kellett a másikat hallgatniuk.

Gyorsan elkattogott másfél évtized; éveken át az volt a visszatérő kérdés, hogy vajon az írás szabadságát sérti-e a munkahelyi elfoglaltság, a modern kor beköszöntével az mutatkozott meg, hogy a munkahely teljessége nem szeretné elviselni már az írás szabadságát.

Tegyük fel, hogy van egy elgondolásom, hány évig (hónap, nap) tudok még dolgozni, s vannak terveim, elképzeléseim, mit akarok csinálni.

Tudható, ha valaki elsajátítja egy mesterség fogásait (mindegy, hogy kézműves vagy szellemi mesterség), s évekig gyakorolja is azt, akkor óhatatlanul kialakítja azokat a szokásokat, amikkel lényegében folytathatóvá teszi a munkát az előző (s persze az aznapi) naphoz képest. Végső soron rítusok ezek, amennyiben a tapasztalat és némi misztikum vegyül bennük, beleértve a szertartásosságot is. Idősűrítmények, amelyekben a megszokás és a tapasztalat nem mindig racionális  felfejthetőség szerint keveredik, de már maga a begyakorlottságuk is azt a hitet kelti, hogy elősegíthetik magát a munkavégzést. Úgy hiszem, a ritus célja a megszokottság és otthonosság érzete, a tér, idő, helyzet jól felismerhető és belakott együttese; a munka lényege pedig éppen a megszokottságot kibillentő cél: az elmozdulás.

Az erősebb lét, ami a rítusból bukkan elő.

A mesterség tudása és gyakorlása hirtelen átcsúszik: a tudatosság és begyakorlottság az ösztönösséggel és kiszámíthatatlansággal keveredik: úgy, ahogyan az kizárólag tudatos eszközökkel nem állítható elő, és úgy, hogy ez az ösztönösség egyben szellemi és fizikai élvezetet is okoz.

Az elmozdulás, a váratlanság, ami a maga nagyon is szigorú szabályai szerint a munka legszerencsésebb stádiumaiban (kegyelmi pillanataiban, ahogy Ottlik mondaná) bekövetkezik, nagyjából ahhoz az élvezetekhez hasonlítható, mint amit hajdanában a focizás, az olvasás, a szerelem (nem hajdanában) adott.

Ott lenni, de nem úgy.

Máshol lenni, de innen.

Figyelni kívülről, és engedelmeskedni is.

Nem is élvezet, egyszerűen teljesség.

Olyan szerelem, amiben a kettőből egy lesz.

A Jó és Rossz, a Munka és a Nemmunka viszonyában mára már egyáltalán nem látok tisztán, ellentétben azzal a fiatalemberrel, aki elgondolkodva és fáradtan ballagott hazafelé, miközben az inggallérjánál veszettül szúrta az odatelepedett fűrészpor.

Felkelek reggelente, mindig ugyanakkor, megiszom a tejeskávémat.

Fél liter, cukor nélkül, sok tejjel, langyosan.

Aztán odaülök az asztalomhoz.

Másfél-két perc, mire bemelegszik a gép, előjönnek a fájlok, addig felállok, toporgok, aztán visszaülök.

Eddigre már a családom tagjai elmentek itthonról, csend van, bezárom az ajtót, aztán visszaülök.

Az ablaknál ülök, néha ki-kinézek, máskülönben a monitor négyszögét bámulom. Felállok, ide-oda megyek a lakásban, aztán visszaülök.

Megöntözöm a virágokat, tüzet gyújtok. Szeretek tüzet gyújtani.

Nézem a lángokat, aztán visszaülök.

Utánanézek valaminek a könyvek között, vagy az interneten, aztán visszaülök.

Járkálok egy kicsit, aztán visszaülök.

Iszom egy pohár vizet, aztán visszaülök.

Vizelés, aztán visszaülök.

Délig nem eszem semmit, éhesen , vagy legalábbis üres gyomorral jobban működik az összpontosítás. Nem eszem és aztán visszaülök.

Cseng a telefon, meghallgatom, aztán visszaülök.

Kinyitom az ablakot, aztán visszaülök.

Dolgozom.

Ha végeztem egy írással, egy könyvvel, és pontosan tudom, hogy most már soha az életben le nem lehet írni (legalábbis nekem nem lehet) egyetlen egy betűt sem, marad az űr, a hiány, az éjszakából kiharapott reggelek, az egybemosódó napok, szürke délutánok, az éjszakai megalázó felébredések, a toporgás, az elvonás, akkor toporgok és szenvedek, aztán visszaülök.

Nem tudom meddig toporgok, nem tudom, meddig szenvedek, nyilvánvaló, hogy mindörökké, aztán visszaülök.

Mi helyett és meddig.

Ott lenni, de nem úgy.

Máshol lenni, de innen.

Felállok egy kicsit, virágöntözés, tűzgyújtás, vizelés.

Aztán visszaülök.

Zakatol.

Gyorsan megy az idő.

(készült a Cafe Babel c. folyóirat felkérésére)

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés