Szép Ernő kéziratban lappangó önéletrajzi kötetének megjelenése széles körű és egyöntetűen örömteli visszhangot váltott ki az irodalmi és nem irodalmi lapok recenzenseinek körében; talán nem is volt az utóbbi hetekben ennél gyakrabban emlegetett kötet.

Ahogyan azt az előszót jegyző Vida Lajos leírja: „Csaknem ötven éve, hogy a Natália két egymástól eltérő gépelésű, de lényegében azonos szövegű kézirata Szép Ernő saját kezű javításaival a költő hagyatékából – nővérei kívánsága szerint – az Országos Széchenyi Könyvtárba került. A regényről Réz Pál adott hírt egy tanulmányában, majd említi Márványi Judit is; Purcsi Barna Gyula bővebben foglalkozik vele monográfiájában, életrajzi adatokat is merít belőle. A megírás idejét Szép Ernő nem jegyezte fel a kéziratra, de a szövegből kikövetkeztethető, hogy az 1945 után keletkezett (utcanevek, utalás a második világháborúra), vélhetően az Emberszag után.”

Nos, a kötet valóban a kora gyerekkor említésétől a diákéveken át 1905-ig követi a szerző életét, s természetesen rengeteg önéletrajzi adalékot tartalmaz, ám azt gondolni, hogy pusztán biográfia volna, kétszeresen is tévedés. Egyfelől nem az életrajzi adatok, lakóhelyek, család és rokonok a legfontosabbak benne (utóbbi kettőről lényegében Szép Ernő nem is igen beszél), hanem kezdettől és egyedülien a vers; a versírás, a költőség, a közlés, a nyelv. Vagyis a visszaemlékező Szép Ernőnek az életrajzi adatoktól az anekdotákon át az iskolákig minden azért és úgy méltó említésre csupán (beleértve az „életet” is), ahogyan a versírást szolgálja. Másfelől pedig ugyan a szöveg többször is azt a hatást kelti, mintha egy hosszabb önéletrajzi mű eleje, afféle bevezetése, a pályakezdet megörökítése volna, ám kétség se fér hozzá, hogy Szép Ernő többet és mást akart elmondani ennek a nevezetes évnek az elmesélésével.

Megítélésem szerint a Natália egyszerre ars poetica és példázat, úgy, hogy ehhez egy önéletrajzi nevelődési regénynek is mutatja magát.

Szép Ernő az 1905-ös év keretéből ki-ki lépve, látszólag könnyedén csapongva, a mesélés szálát el-elejtve, újra felvéve, a siker, a költőség, a beérkezettség tudatában, s a világháború rettenetei után emlékezik vissza arra a Hajdúszoboszlóról elszármazó kisdiákra, aki már debreceni és mezőtúri tanulóként is csakis és kizárólag a versírással akar foglalkozni. Mesél, mert mesélni akar, s a mese nyelve telis-tele van a mesélés és csevegés helyzetét idéző, annak gesztusait imitáló fordulatokkal, kiszólásokkal: „Kedvem kerekedett elszámolni fiatalságomnak egy esztendejéről…”; „az addig való időt mesélem el…”; „csak azért hoztam szóba…” „node térjünk vissza…” „elmesélem, hogy mulattassam az olvasót vele…” stb. Mesél, mert ez a mesélés az a cselekvés, ami a jelenidőben (a mesélés jelenidejében) értelmet és méltóságot ad a létezésnek; s mesél, mert a mese, mint eszközrendszer, a társalgás és csevegés, mint elnyűhetetlen gesztus, lényegileg tartozik hozzá a Szép Ernő-i világszemléléshez.

Ez az a nyelv, ez az a félreállás, amivel a legkomolyabb dolgokról frivol bájjal lehet beszélni (már az első bekezdésben: „Félig-meddig már akkor firkálásból életem…”). Ez az a halvány mosoly, amivel egymás mellé rendelheti, vagy éppen felcserélheti a lényegest és „lényegtelent” -  hogy magára a létezés felfoghatatlanságára és abszurditására csodálkozzon folytonosan.

Nem mintha Szép Ernő effajta súlyos kijelentésekben élné ki magát. Éppen ellenkezőleg. világlátása elsősorban nyelvi attitűd: a kisebbítés, infantilizálás, a csodálkozás és kérdezés filozofikuma.

Az 1905-ös év története így egy, a kisgyerekkorára, mint a versírások kezdetére, gyerekkorára, mint a korai versírásokra és olvasásokra, kamaszkorára, mint a költőség kezdeteire visszaemlékező költő irata. Önéletírás, amiben csakis a nyelv, a vers a fontos, minden más csak háttér és anekdota. Viszont éppen ez a kor-és életrajz az, ahol a téveszthetetlen SzépErnői-nyelv és stílusfordulatok keletkezéséig láthatunk vissza. A kisdiákok töréneteiben nem a lányok meglesése a fontos, hanem a vágyakozás és a korfestő és felidéző nyelv, ahogyan Szép elmeséli ezt: pl.: „beadni ezért nemigen lehetett a diákokat, hiszen tulajdonképpen bókot adtak azoknak a lányoknak: dícsérték a lábukat (igaz, hogy csak az egyiket.)”

Lám, itt van a könnyű beszéd raffináltsága, az imitált élőbeszéd humora és bája. Szép egyik legfontosabb eszköze a mondatokon belüli felcserélt szórend. Hátraveti az állítmányt, s ezzel kizökkenti a megszokott mondatritmust, ráadásul nagyon is tudatosan ehhez kapcsolja az infantilizáló alulfogalmazást, vagy a humort és a szövegből, a narratív pozícióból való kiszólást. Ebben a könnyed, csevegő mesében a legkomolyabb tételek szinte csak mellékesen említődnek meg, s persze  minduntalan felbukkan az egyes szám első személyű névmás – Én –, mint az infantilizáló mesélés hangsúlyozása, s a kicsit eltartott, elemelt nyelv eszköze. („Jött a tél; fűtést nem kaptam, cudar hideg lett a szobám, megmerevedtek az ujjaim. Én nem tudtam otthon verset írni; sok verset írtam, komolyakat.”). Persze benne van mindaz a romantika és elveszettség is, ami az elveszett kisgyermektől az éhezésen át Reviczkytől Adyig, Kosztolányiig a kor sajátja, de mellettük benne van Karinthy és Királyhegyi is. Beszédszerűség, humor és báj keverednek így, s teremtik meg azt a nyelvet, amiben a váratlanság, a meglepetés az egyik nagy erősség. Vagyis, miközben (az életrajzot is követve) bizonyos mértékig felfejthetők Szép nyelvének forrásai, a latin iskolázottságtól a német hatáson át a zsidó családok szóhasználatáig, az egyik legfantasztikusabb vonása az, hogy kiszámíthatatlan, kódolhatatlan tud lenni. Látszólag gátlások és kötöttségek nélkül fordul a „legkomolyabb” közlésekből a humorba, a szomorúságból akár a léhaságba, frivolságba is. („A legtakarosabb kisasszonykák járták a várost az előfizetőívekkel a tanár úr felkérésére. Mezőtúron világhírű voltam.”) Ugyanakkor ez a leírt vidéki világ – a szoboszlói, debreceni, mezőtúri panoptikum – s aztán a nagykamaszként megcsodálkozott budapesti élet nagyon sok rokonságot tart pl. Kosztolányi Alakok-jának figuráival. Egy-egy jellemvonással, kistörténettel rajzol fel típusokat, élettörténeteket, ám, Kosztolányihoz képest, közelebbről és „alulnézetből”, valóban egy kisgyerek és egy kamasz szemszögéből – tehát a tipizálás helyett a valószerűtlenség felé tolva mutatja meg őket. Ilyenek például a boltos házaspár, Feri bácsiék, akik szinte soha nem beszélgetnek egymással és soha nem találkoznak, egy életen át nem tudnak együtt enni, ugyanis egyiküknek állandóan a kasszában kell ülni. Vagy ilyen az albérletet kivevő két vasutas, a kövér és sovány, Stan és Pan, akik szabadidejükben sört isznak, aztán meg vadul birkóznak, hogy kijózanodjanak…

S persze, ez roppant fontos, a látszólagosan könnyed (és élvezetes!) csevegésben nagyon is szigorúan működő és ironikus nyelv ez.  A versszerűen sűrű mondatokat kiszámított (társalgási) ritmusban oldja a humor, s a narráció, a szövegből való kiszólások egyetlen alkalmat se mulasztanak el, ha a szerző önnön reményein, érzésein, szenvedésein ironizálhat. („el kellett tanulnom a politikus versecskék csinálását”; „kettőt vettek havonkint, többre nem reflektált a szerkesztő”; „szörnyű propagandát csináltak akkor a sorsjegyáruló bankok”;  „olyan kopasz volt, mint a körmöm”” stb.)

Ez a visszaemlékező Szép Ernő nyelve: a néhol már akkor (tehát 1945 után) szándékosan alkalmazott, hangulatfestő korstíl, a beemelt nyelvi rétegek, a kiszámíthatatlan szórendű mondatok és a humor, a társalgás imitálása, a mesélés gesztusrendszrének és fordulatainak vissza-visszatérése - mindez együttesen a világ abszurditására való folyamatos rácsodálkozást jelenti, a létezés csillapíthatatlan döbbenetét.

Ez az élettörténet a versírás és az éhezés története, úgy, hogy az olvasó könnyedén olvashasson mind a kettőről.

Ez a történet egy kisgyermek kamasszá, egy ksidiák költővé válása, úgy hogy az olvasóban egy pillanatig se támadhat fel a kétely, hogy költőnek lenni márpedig a legtöbb és legszebb, ami egy diákkal, s kamasszal történhet, s ehhez éhezni és szenvedni a legtermészetesebb, mi több, egyedül célra vezető eljárás.

Szép Ernő laza átkötésekkel, szándékolt társalgási ugrásokkal siklik egyik támából a másikba, miközben maga a társalgási stílus, a beszédhelyzet az egyik legfontosabb közlendője. („Hol is tartunk? Igen. Elkezdtem azon a télen igen kopott, vedlett lenni.”; „Most jut eszembe, láttam Mezőtúron is szocialistát, összesen egy percig láttam” stb.).

A pontos megfigyelés a viszolygással, a megszokhatatlansággal keveredik, az alulnézet az oldalnézettel.  Így lehetséges, hogy az az esszéisztikus és akár önállóan is olvasandó rész, ahol Szép Ernő a vers mibenlétéről, a költővé válásról, és a nyelvről elmélkedik, s lényegében teljes ars poetica-t ad a költőségről, ritmusról, nyelvről, versről - talán a leginkább zsúfolt az infantilizáló mondatokkal. („nézegettem szokásom szerint a házakat; mind ott állanak, ahol tegnap állottak, eszökbe se jut másik utcába költözni”; „Az is fájt egy kicsit, hogy a házakban nem ismerik egymást a lakók”; „Egyszer elsírtam magam este, vacsora közben, mitől? Csak attól, hogy azon a kenyér yarkán, amit a fűszeresnél adtak, rajta volt a pékcédula, akit rá szoktak Pesten a kenyérre ragasztani.” Stb.)

 „Ezt az arcbámulást soha le nem szokom: ha gyalog vagyok vagy ha villamoson vagy autóbuszon ülök, mindig minden embernek, nőnek, gyereknek megnézem az arcát, csakúgy, mint ahogy megnézem mnden nap az ég felhőit.” 

Lám, a nyelv határainak feszegetése öszekapcsolódik a kimondhatóság és megérthetőség feszegetésével, amihez infantilizmus és folyton ironiába csapó filozofikum két szélsősége kell. Szép Ernő látszólag folyamatosan kimenti magát a komolyság alól, hogy a létezésre való rákérdezés megmaradhasson.(„Semmi nem akarok lenni. (Sikerült is) /…/ Semmihez a világon nem volt kedvem, csak az íráshoz…”  )

Szép Ernő mesélői magatartása a mesélés nyelvének törvényei szerint működik –szórakoztatni akar, meglepetést okozni. Az érdekesség nála esztétikai kategória. („Egyszer, amikor a feje nagyon fájt, avval a vallomással tisztelt meg Jozefa, megmondta, hogy annak székrekedés az oka, ő még érintetlen,; és az ilyen tiszta lányokat üldözi a székrekedés.”)

Csakhogy ez a beszéd folyamatosan lazítgatja is a nyelv megszokásait, a váratlanságok, akár a gesztus, akár a nyelvi fordulatok váratlanságai újra és újra módosítják a mesélői nyelvet: Szép Ernő nagyon is megdolgozik a lazaságért és léhaságért.  Ezért van a pozícióból való folyamatos, szinte már frivol, pimasz kibeszélés is: „Most jön kérem Natália. Az ő nevét tettem címnek a könyvemre, így azt az illúziót kelhetem az olvasóban, hogy szerelmes regényt vett a kezébe.”

S ne feledjük, hogy minden könnyedségével ezek a történetecskék egy végtelenül kemény, hiteles alulnézetből mutatják meg a századelő magyar kispolgári világát. A szép és izgató Natália egy felvidéki kisváros szegény sakterének a lánya, aki azért szökött meg otthonról, a férjhezmenetel elől, a „szent” családtól, mert asszonyként nem akarta kopaszra borotváltatni magát, a kóristák gyönyörű kardalokat zengenek a divatos operákból és operettekből, hogy némi percentet kapjanak a vacsora árából.

A maga költővé, gyerekből ifjúvá, vidéki kisdiákból pesti újságíróvá válásának történetébe ágyazza bele Szép Ernő a Pestre szökött kisvárosi zsidó lány, Natália történetét: egy se nem bús, se nem vidám perdita-történetet, ami legalább annyira szól a kiszolgáltatottságról, reménytelenségről, mint a két ember egymásra találásáról, egymásba kapaszkodásáról és szükségszerű elválásáról. Az ifjú költő akkor lehet a bárcás lány szerelme fizikai értelemben, amikor Natália betegség (sárgaság) miatt tizenkét napig nem dolgozhat. Amikor pedig megérkezik a gyógyulás, nix dajcs!,  véget vet a kalandnak is. Nem a költő, hanem a lány.

Szép Ernő azért Szép Ernő, mert amikor elmeséli a vidéki zsidó lány bukásának a történetét,  mielőtt az olvasó meghatódna, hozzá meséli a maga zápfog-húzását is: „Cigarettázott a hímje, s a hím is, nőstény is véres köpéseket eresztett maga elébe.”

Vagyis, ahogyan a mondatokban a megszokott mesélési fordulatokat és rétegeket feszegeti, úgy a szöveg látszólag laza, ám nagyon is működő és kiszámított szerkesztésében egymásra felelteti a tragikust és a meghatót, az abszurdot és az erotikust, a rettenetest és az anekdotikust.

A különös és megunhatatlan nyelv melett ez a szerkesztés a regény másik nagy bravúrja.

A pesti világ ábrázolása, Natália és a „szerelem” története a New York-kávéházba fut ki: a vágy,  a versről, költőségről való elmékedés, a perdita-szerelem csakis és egyedül a költőséghez vezethet. Szép Ernő szó és érzelem nélkül ott hagyja a szövegben Natáliát , s innentől már csakis a költőségről és a versről beszél - „Óh, a vers. Az érdekel engem a legjobban az egész világon. Az az én lélegzetem, a szívem dobogása.”

Natália, a prostituált Szép Ernő számára az érthetetlenség, a szépség, az ösztönösség, a taszítás és a vonzás keveréke – amikor az ifjú költő a prostituáltak felszabadításáról és a társadalom igazságtalanságáról retorizál, az ablakban ülő lányok egyszerűen kiröhögik. (A harmadik nem szól hozzá, nem is hall semmit, mert éppen kuncsafjta van…) Natália perditasága a fővárosba költözött ifjú számára az élet allegóriája, az életé és Budapesté, azé a városé, ahol szépség, ösztönösség, vonzás és taszítás keverednek érthetetlenül.

Szép Ernő hétköznapi anekdotáinak, kistörténeteinek ez a legfőbb jelentése: nem a patetikus fordulatokban, hanem a hétköznapokban bújuk meg az igazi rettenet; a valóság nyomora az apróhirdetésekből tűnik elő. A szépernő-i csevegésben, laza szövésű anekdotákban ezért állnak úgy a mellékes mondatok, keményen, mint a bevert szög: „kár, hogy már nem sokáig élek, elfelejtem, ha meghaltam, a Sárhán kóristáit is, olyan kedves mulatságom pedig rájuk emlékezni.”

A tizenkét napos szerelemből az út a felnőttségbe tart, a Natália-kaland a gyerekkor vége. A nevelődési regény jelentése persze az, hogy a nagyvárosba felköltözött, kimaradt diák immár a fényes New York kávéházban az írók, költők asztalánál foglalhat helyet, mi több, megkaphatja első névjegyét is, Ady, Színi, Bíró Lajos és Kabos Ede, Vészi József mellett ott a név: „Sz.E. – a Budapesti Napló belső munkatársa”.

Mindennek értelme van és mindennek van értelme, hiszen a vers hitelesíti.

A kezdet, az 1905-ös év egyben a megérkezés is. Nincsen út, nincsen hová. Versek vannak, mosolygás, anekdoták, bámuldozás és irónia.

A többi a sorok mögött.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés