(Daniel Kehlmann: A Beerholm-illúzió.Magvető, 2008, fordította: Fodor Zsuzsa))

Elképesztő, hogy Daniel Kehlmann 1997-ben mindössze huszonkét évesen írta meg ezt a regényt. Ha hihetünk a híradásoknak, akkor ez volt az első könyve,  nem tudom, mi a fenével töltötte addig az időt, mentségére szóljon, hogy mostanra, harminchárom éves korára már tucatnyi műnél jár, ezideig (nála aztán fontos a kitétel) a legsikeresebb regénye, A világ fölmérése nem csupán világhírt és az eladási listák megdönthetetlen bajnoki címét hozta meg neki, de 2006-ban a nagybecsű Kleist-díjat is.

A lajstromozás azért sem mellékes ez esetben, mert A Beerholm-illúzió ugyan számos erénnyel bír, de valahogy akként (hogy Németországnál maradjunk), mint a német filmművészeti kurzusokról rendszeresen felbukkanó diplomafilmek: legalább annyira szólnak a mesterség elsajátításáról, mint a feladatról, s ugyan kétségkívül megmutatják az alkotó erényeit, de tagadhatatlanul árulkodnak a kötelező tanulmányokról is. A Beerholm-illúzió egy olyan huszonkét éves fiatalember első könyve, aki, úgy tűnik, a tanulmányai során roppant élvezettel (s nem is egyszer) olvasta A világ fölfedezését. S ugyan (még) hiányzik belőle az az elegancia és humor, ami a példaképét jellemzi, de már nála is látható az a hihetetlen alaposság és tudás (jelen esetben az illuzionistákról, a bűvészetről és a mágiáról, de azért Pascalról és Aquinói Szt Tamásról is), ami egyébként akkor a legszórakoztatóbb, amikor nem lehet és nem is kell eldönteni, tárgyi ismeretről vagy fikcióról van-e szó. Mert a szórakoztatás – ez nem is kétséges, úgy is, mint mesélés, és úgy is, mint a könnyed társalgási nyelvbe vont filozófikum és tudáshalmazok gyönyörködtető volta – itt is elhatározás és megvalósított cél.

Arthur Beerholm elbeszélője és tárgya is a regénynek: első személyben elmondott története a születéstől, nevelkedéstől a befejezésig, harmincas éveinek elejéig tart, amikor mesélőnk az illúziókat egy sokkal nagyobb illúzió kedvéért felszámolva papírra veti az utolsó sorokat, s aztán kilép a kétszázötven méter magas tévétorony párkányáról a levegőbe. Az alaphelyzet tehát többé-kevésbé klasszikus: az élet, a tanulmányok, a tapasztalatok és a keresések összegzése az utolsó előtti pillanatban. Az utolsó pillanat: kétszázötven méternyi zuhanás, 250=1/2 10ta négyzeten, vagyis t=négyzetgyök50, azaz hét másodperc.

Hosszú vagy rövid?

Kehlmann remekül szerkeszt, az utolsó kérdés feltevése keretként fogja közre nem csupán az (irónia nélkül!) életutat, de az elhivatottság-kiválás-tökéletesség-mindenhatóság dilemmáit is. Másképpen: a matematika és a geometria válaszol a teológia, az istenhit és a mágia, az illúzionizmus által megkérdőjelezett materiális létezésre, s arra, hogy vajon miben állhat (ha állhat) a tökéletesség. Fiatal főhősünk szellemét a geometria ébreszti fel, s a megtett utat egy kérdés és egy képlet zárja be; nem kérdéses, itt (is) a világ fölmérhetősége vetődik fel. Ugyanis a papi felavatásig eljutó (és kilépő) teológus, a kártyatrükköktől a tárgyakat mozdító tudásig elhatoló (és kilépő)  mágus, az ismeretlenségtől a világhírig és aztán az elvonulásig, a szerelemtől az elhagyatottságig  jutó Beerholm nem öngyilkos lesz; éppen ellenkezőleg: a kilépések és kísérletek sorozata (miként az ezeket leíró emlékirat is) mind-mind felkészülés az utolsó kilépésre. A kérdés: „Ezt a világot sose láttam másként, csakis a tudatomba burkolva; hogyan is távozhatnék hát anélkül, hogy magammal vinném?”

Az egyébként megkérdőjelezhetetlenül birtokolt szerkesztési rafinéria és lenyűgöző lexikális tudás talán a szerelmi szál megformálásban hagyta csupán cserben fiatal szerzőnket: itt is főként a regény remekül megformált dialógusaihoz képest kissé teátrális és hamiskás megszólító passzusokban, illetve a megszólalásainak kissé túl gyakori reflexióiban. Igaz, itt sem adja alább, minthogy a Merlin-toposzhoz nyúl vissza, s önnön (egyébként ködösen hagyott) szerelmi viszonyát az ősmáguséval rokonítja, mint ahogyan az ő Nimue nevezetű szerelme után nevezi el a saját választottját is, nem mellékesen persze azt is firtatva, létezik-e egyáltalán szeretet. (Spinozát idézi: Isten senkit sem szeret.)

Aligha lehet véletlen, hogy  a regény sok tekintetben emlékeztet Paul Auster Mr. Vertigojára is: jó, tegyük hozzá, annak történetburjánzása és stilisztikai többrétegűsége nélkül, s ami talán a legdöntőbb (minőségi ítéletet mellőzve), annak földhözragadt érzékisége nélkül. (Három év van a két mű keletkezési dátuma között.)

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés