Szerelmes évek

 (Gyávaság)

                                  - A semmit nem gondolóknak élete a legkellemesebb - mondta Sophokles. 

                                  - Ne várj a utolsó ítéletre. Megtörténik az minden nap - válaszolta Camus.

1.(első)

 Gomolygó nyári idő

A novembertől tartó szakadatlan havazások után március volt már, amikor elkezdődött az olvadás. 

Csend volt a dombok fölött, az erdő is hallgatott, mintha a fényesre fagyott hó alatt még a régi hajtásokban is megállt volna az élet.

Pedig vége volt már a télnek: előbb odafönt, a mindaddig oly vigasztalanul palaszürke égen felszakadtak a felhők, imbolygó hullámokat, érthetetlen jeleket rajzoltak a látóhatárra, aztán még alig észrevehetően, de elvált a levegőtől a föld és a földtől a levegő, sápadtan elő-előbukkant a Nap. Halványsárgák és vékonyak voltak ezek a sugarak, ám széthasították az odafönti szürke havat, és a mind kékebbé és tágasabbá növekvő rések előtt apró, fehér pamacsok úsztak át, akárha nem is felhők, de gyorsan eltűnő gőzbodrok  volnának, aranyosan csillant meg a szegélyük. Az is látszott, hogy ezek a foszlányocskák nem holmi elsodródott részek, hanem másfajta és máshonnan jött égdarabok,  egészen közel ereszkedtek a fák csúcsához, a falu fölötti dombok gerincéhez, s ugyan a házak között meg se moccant a levegő, ott fent mégis friss szelek hajszolták őket, érthetetlen huzatok, átszáguldottak a fények és árnyékok között.

Nem volt még meleg, de egyszeriben messzire tűntek a hosszú, csendes, hóhullásos hetek, amikor a házfalak, a fák és a mozdulatlan füstoszlopok közötti távolságokat éppen úgy belepte az egyenletesen szitáló fehérség, mint ahogyan a derengésből derengésbe csúszva összeolvadtak a napok is.

Ki mondta azt, hogy az éjszaka a legnehezebb?

Tavasz volt, és hártyásodni kezdett az átjegesedett hó teteje, a kupacokból apró patakocskák szivárogtak az ösvények, az árkok oldalán. A dombok tetején a megroskadt halmok alól kigyűrődtek a bokrok ágai, átkoptak a megmaradt, s most újraéledő fűcsomók; olyan volt a zöldjük, mintha abból jöhetne az a régen várt olvadás.

Egy-két napig nem is igen tűnt föl senkinek, hogy a csordogáló hólétől mind jobban megáradt az alsó kerítéseknél futó patak.

Eleinte csupán a mederbe nyúló, összegabalyodott gyökereket lepte el a zavaros, sárgásbarnán habzó ár, aztán, ahogy a horpadásokban kitartó, töppedt, jeges halmok is lassan felengedtek, a víz kiöntött az alsó faluszéli mezőre, s mert már a püffedt föld se tudta beinni, egyre följebb nyomult, valóságos kis tavat duzzasztott a tépett kukoricaszárak, zsombékok, letört ágak fölé, egészen a műút töltéséig járhatatlanná tette a gyalogösvényeket a kertek és az erdő között.

Talán emiatt, vagy mert a talajvíz kimosta már a domboldalakba ásott  járataikat is, megérkeztek a házakba az egerek. Igaz, nem voltak éppen új vendégek, hiszen az ideig is gyakorta hallani lehetett a tűzhely átmelegítette fal felől a motozó kis kapirgálásokat, amelyek a süket, mélykék éjszakákban olyan otthonosan hangzottak, akárha a fal túloldalán, sőt magában a falban tenne-venne valaki, sietősen, mégis óvatosan, csupán a mindennapi dolgait végezve, hogy másokat föl ne ébresszen, igen, ezek a kapirgálások, surranások és motozások az elmúlt hetekben ugyanúgy hozzátartoztak a tél csendjéhez, mint a nyitott ajtajú tűzhely pattogása, vagy a falióra kattogó zaja, csakhogy, amint az hamarosan megmutatkozott, az olvadás ideűzte rágcsálók egészen mások voltak, mint az addig ismert mezei hadak; mintha az enyhülés a mindeddig oly természetesnek és hozzájuk tartozónak vett óvatosságukat és félelmüket is elolvasztotta volna. Már nem csupán a sötétség leple alatt, de napközben is folytonosan hallatszott a futó lábacskák dobpergése, a mindenbe belemaró fogacskák roszogása, sőt, mintha a napfény erősödésével a bátorságuk is gyarapodna, mind hangosabbak lettek a cincogások, fújtatások és sivítások, mormolások és csattogások, az a hol halkuló, hol felerősödő pattogás, ahogyan az enyhülésben megereszkedő gerendákon összegyűlt egy-egy csapat, hogy aztán egy cikkanásra hirtelen nekiiramodva szertespricceljen, és néhány pillanat múltán már a szoba, vagy a konyha másik szegletéből támadjon a gyanús percegés. Kevés időbe telt, s immár sem az asztalon hagyott ennivaló, de még a székre hajtogatott ruhák, az ágy előtt összefordított cipők se lehettek biztonságban: bármi, ha óvatlanul elől maradt, megszenvedte az apró fogak erejét.

Micsoda egér az, hogy nem fél?

Micsoda egér, nem is akarna elfutni a felé hajított hasábfa elől?

De legalább kétségbe vonhatatlanul tavaszodott: az újságok arról írtak, hogy Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága némi gondolkodás és töprengés után Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké, a magyar haza honvédei és a Magyar Királyi Csendőrség határozott és összehangolt cselekvésének köszönhetően végre befejeződött az oly régóta kívánatos rendteremtés a visszavett Újvidéken, és hogy a székesfővárosban, és más városokban is a hatóságok szigorúan kívánnak fellépni mindazokkal, akik a hősiesen harcoló haza nem könnyű helyzetével visszaélve üzérkedni próbálnak a január óta bevezetett liszt-és kenyérjegyekkel.

-         Na de mit jelentsen az, hogy nem könnyű a haza helyzete?  

Kákos tiszteletes úr, az evangélikus lelkész, mint a tavasz beköszönte óta a szabad óráiban oly sokszor, a főutcát szemlélgetve az öreg paplak bolthajtásos kapuja előtt állt. Most is rajta volt a széles karimájú, szalagos szalmakalapja, ami kétségbevonhatatlanul mutatta, lám, megérkezett az enyhe idő; a felhők és a Nap járása tévedhetett, de a keskenyebb karimájú, fekete, téli kalap és a tavaszt jelző könyebb fejfedő sohasem. A Kákos tiszteletes puha, s mindig roppant gondossággal borotvált arcát még a legnagyobb nyárban se barnította meg a Nap, fehér maradt, mint akit nagy rémület ért.

-         A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.

-         Nincsen olyan, hogy gonoszok, csak gonosz van.

-         Jó, akkor gonosz. Viszont nincsen semmi, ami rajtunk kívül való.

Törekedő.

Igenis, nincsen olyan apró cselekedet, ami ne nyerné el az értelmét, tegye hát meg mindenki, amit itt és most megtehet, mert kőről-kőre, tégláról-téglára épülhet az új ház.

-         Milyen új ház?

-         Nem ház, hanem haza.

-         Cca. Még hogy a haza helyzete.

Csak ez az elviselhetetlen időjárás emberelné már meg magát.

Vagyis ne emberelje, ha az embertől azt tanulja el, amit itt lát.

Jól mondják a faluban, nem maradhat következmény nélkül a sok elpotyogtatott káromkodás, a kiköpködött düh és fájdalom; mert ki tudja vajon, hogy a felhőkre feldobált szavak miatt szürkült el oly sokáig az ég, vagy megfordítva: az egymásra torlódó felhőkből hullanak alá a meggondolhatatlan szavak. Nem csupán az emberek tudnak megbolondulni, de ahogy most megmutatkozik, a Nap és a Hold járása is.

És amiről beszélünk, az úgyis itt marad közöttünk.

Ha meg valaminek nevet adunk, az azzal meg is születik.

Most például tavasz van már, szimatoljon körbe bárki, ha nem hiszi, márpedig a tavaszban örülni kell, nem a rosszat kutatni az árnyékokban.

Bent a városban már két hete a Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét adják, szűnni sem akar esténként a taps, zsúfolásig telik a Kaszinó aranycirádás díszterme. Még a bársonyfüggöny elé is ötször-hatszor visszahívják a Lehoczky Klára kisasszonyt, ezt az egyenesen Debrecenből, vonattal ideérkezett, s ezen a vidéken sajnálatos módon mindeddig ismeretlen primadonnát, aki Vereczkei Szilvia szerepében  dobogtatja meg az egybegyűlt úri közönség szívét, pirosak a tenyerek, még akkor is, ha a rossznyelvek szerint a kisasszony nem tud egyebet, mint az Új Magyar Színház hírneves Fedák Sáriját próbálgatja roppant merészen, ám, szögezzük le,  összehasonlíthatatlanul kevesebb tehetséggel utánozni.

Túl az Óperencián, boldogok leszünk,

Túl az Óperencián, csókra ébredünk.

Igaz, akik délelőttönként és ebéd utáni meglassult időben olyannyira bántják a Klára kisasszonyt, este azok is ott tapsolnak a zsöllyében, újráznak és dobognak, akárha a gyertyafényes pesti orfeumban éreznék magukat. Akik meg el se mennek, jobb, ha szóra se nyitják a szájuk, hallgatni hallgatni arany, arany a föld alatt, na nem ebben a mészköves és sárga földes földben, hol van az a bátorság, ami előássa majd, kérdés persze, még ha ki se mondjuk hangosan, mi a bátorság és mi a gyávaság, van, hogy a hallgatás többet mond, mint a bőséges beszéd, legalábbis, ami a hősiesen harcoló Haza nem könnyű helyzetét illeti.

Mi az, hogy nem könnyű?

Túl az Óperencián, oly mesés a nyár,

Túl az Óperencián, Éden vár reánk.

Kevéssel azután, hogy a faluban az alkalmi tavon végül az utolsó jégtáblák is elolvadtak,  egy langyos reggelen a zavaros, hínáros mélyből, talán a gyanúsan bugyborékoló iszapból puffadt, fehér hasukat mutató halak bukkantak a felszínre.

Úgy lebegtek ott egymáshoz szorulva, mintha összegörbedő falevelek rohadnának a piszkos habok között.

Egyáltalán: honnan kerülhettek ide, ebbe a vízbe halak?

Másnap a magtártól, ahol a hónapok óta a faluban állomásoztatott Nyíregyházi Huszárezred ellátmányát őrizték, egy káplár kíséretében megjelent egy huszárszázados, és az Ajkáról kikocsizott kefebajuszos állatorvossal együtt gondterhelten tanácskozva hosszas szemlét tartottak a pusztulás felett.

Még aznap délután két karikalábú, csákós, fegyveres őrt küldtek a tóhoz, parancsba adták nekik, senkit nem engedhetnek a nyilvánvalóan fertőzést terjesztő, s ki tudja még, milyen kellemetlen meglepetéseket tartogató víz közelébe.

Vasárnap reggel aztán a katolikus istentisztelet után összeverődött gyerekek a szemközti domboldalról, a templomból kitóduló gyülekezettel együtt nézhették, ahogy a katonák a fatusás puskájukat a hátukra vetve hosszú, egyenes ágat kötöttek a vasvilla nyeléhez, úgy meregették, rakták halomba a sáros parton a minduntalan szétcsúszó, csillogó testeket, aztán meg, mintha megszenteletlen  temetésre készülnének, s a kéretlen szemtanúkat észre se vennék, rögtön ott, az öngyilkosok árokpartjától néhány lépésnyire ástak gödröt, abba földelték el a máris bűzölgő halmot.

Ugyan, mitől nőhettek ekkorára azok a halak?

Április volt már, fényesen suhogott, zúgott a levegő, a plébánián az ablakhoz húzott, világító zöld szemű rádióban álló napon át katonaindulók harsogtak.

Már ha jön valami egyáltalán.

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?

Zárd el, édesem a rádiót.

A télben egymásra taposva rohantak a napok, most pedig mintha üvegbúra borult volna a házakra, megállt körülöttük az idő. S nem csak az idő járásával volt baj: az első májusi vasárnap reggelen, amikor a falu fölötti bárányfelhőket is meglódítva éppen megkondult a nagymisére szólító harang, sírás és kiabálás zavarta meg a megkésett katolikus híveket. A Tislér Mari, ez a napközben a szükség szerint hol a Királykő kocsma pultja mögött szolgáló, a füles korsókat öblögető, a szaftos tányérokat elmosogató, hol pedig a kocsma hátsó udvarában a baromfikat etető és a konyhakertben kapáló asszony futott ki eléjük a házból. Évek óta ott lakott a temetői dombra futó utcában férj és férfi nélkül, legalábbis, ha nem hiszi el bárki a rossz beszédeket. Igaz, a barátságtalan híresztelések még nemigen nemzettek fattyúgyereket, márpedig Tislér Marinak kettő is volt: a nagyobbik, a fiú, aki már az iskolapadot koptatta az evangélikusoknál, s a kisebbik, egy kislány, akinek a szoptatására az asszony nem csak reggelente kerített sort, de napközben is minduntalan hazakéretőzött még a kocsmapult mögül, már csak azért is, mert teje éppen volt bőven, kicsordult, ha akarta, ha nem, átütött az inge elején, sárga foltot színezett rá.

De most nem a megszokott útján járt, nem lehajtott fejjel lépegetett. Imbolyogva szaladt, mintha nem is otthonról, de már a kocsmából rohanna, vagy a fáradság, vagy a maradékok összeöntögetése vette el a józanságát.

-         Nem láttam, nem láttam! - sikoltozta.

Nem is nézte, hová lép, se a földet nem látta, se a szembejövő embereket, a seszínű haja a homlokába hullott.

Magasra, egészen a feje fölé emelte, mintha megmutatni akarná, majd megállt, és újra a duzzadó melléhez szorította a kezében szorongatott csomagot.

Egy átnedvesedett rongyokba bugyolált batyu volt a kezében: a kimerültségtől és rémülettől immár szinte hang nélkül, gyengülve  fuldokló kicsi gyereke; a kislánya, akit erre a vasárnapi virradatra, amíg ő állítólag az állatok után járt, a lábujjain és a kezén is, mindenütt, ahol a rongyok nem takarták, valami rágcsálók, apró, tűhegyes, kíméletlen fogsorok harapdáltak véresre.

De hogyan folyhat ki egy akkora kicsi emberből olyan sok vér, micsoda fekete lett tőle a rátekert ruha, a teste pedig egészen kifehéredett, amikor kicsomagolták, ezt mondták rá, hogy fehér volt, akár az az apró koporsó, amit két napra rá a Kákos tiszteletes úr költségéből ácsoltak neki.

Mégis, már csaknem nyárelő volt, mire az utolsó, gödrös pocsolyákat is beleértve felszáradt az áradásból keletkezett tó. Vagy talán nem is elszivárgott az a zavaros, hordalékos, gyanúsan habzó víz, hanem beette magát mindenhová; a nyomában maradt iszapos, sáros földre nem lehetett lépni, hacsak nem akart bokáig vagy térdig süllyedni az ember, még a fű se nőtt ki belőle, nemhogy bármit is vethettek volna bele. Aztán a fodros sár helyén néhány nap után, vagy ahogy a faluban a mndent folyton tudni akarók olyan nagy bizonyossággal állították, egyetlen éjszaka alatt, valami piros, sárga, fehér és kék, hatalmas, nyitott tenyérhez hasonló szirmokkal pompázó ismeretlen virágok támadtak fel, valósággal elöntötték a környéket.

A hosszú tél miatt lehetett?

Az oly lassan érkező tavasz okozta volna?

A megvadult patak mosta volna oda őket?

De akkor meg honnan, vajon honnan jöhettek efféle magok, talán évek óta rejtőztek várakozva a föld alatt?

Kisvártatva ezekből az egészen derékmagasságig felnövő, és szorosan egymáshoz simuló, bokornyivá terebélyesedett virágokból olyan szemérmetlen illat áradt szerteszét, ami egyszerre hasonlított a vadgesztenye szagához és a mezei ruta leheletéhez, ahhoz a hosszú szárú, halovány kék fürtű virághoz, ami a kiömlő emberi mag édeskés páráját idézi, s amihez foghatót, mint gyakorta elmondták a faluban, éppen ezért errefelé még senki nem érzett, hogyan is tehette volna, tisztességes emberek élnek itt.

Olyan szag, ami áthatolt az ablakokon, a ritkás csipkéjű függönyökön, de átcsúszott még a bereteszelt ajtók résein is, bejárta a házakat, elnyomta a katolikusok templomában a vasárnapi tömjénes füstölőket, az evangélikus templom mögötti közben álló, egyhajós, klasszicista építésű kis zsidó imaházban az olajos padló szagát, áthatolt a lepedékes kormon, az állomáson megédesítette a nagy hirtelenjében felpakolt huszárokat elszállító mozdonyok füstjét.

A tested ellen úgyse védekezhetsz, bármit tanítanak neked, megmondtam én, megmondtam, nem arra van kitalálva az ember, hogy folyton elviselje a hétköznapokat.

Miféle hétköznapokat?

Ahol minden egyes szenvedés és vágy gödröket és hasítékokat váj ott belül, árkokat, amelyek akkortól már csak arra várnak, azt akarják, hogy megteljenek megint.

Viszont a rossz nem jár egyedül, még jót is hozhat magával, alig, hogy kikeltek azok a virágok, és szerteszórták az őrjítő illatukat, pusztulni kezdtek a házakba befészkelődött mezei pockok, patkányok, egerek és cickányok. A kamra ajtajában, a kocsma homályos szegletében, mint valami gondatlanul csomózott szőnyeg széthullott, bársonyos bolyhai, egyre-másra hevertek az összegörbített lábacskájú, vicsorgó kis tetemek, de még a máskülönben oly tisztára sikált konyhakövön is meg-megjelentek, olykor tántorogva lépegetni igyekeztek, aztán apró cikkanással fordultak a hátukra, s nyitott szemmel bámultak a beeső fénybe.

Szép kis mosoly, mondhatom. 

Mintha csakis fogakból állna a pofájuk, csak fogakból.

Hogy a fenébe fér el ennyi tűhegyes fog egy akkora apró fejben.

Ha csak oda fér.

Édesem, tegnap vagy tegnapelőtt éjjel nem tudtam aludni, ami annyit tesz, hogy állandóan fogakkal álmodtam; de ezek nem voltak fogsorba rendezve, csak egy halom összefűzött fog volt, pontosan úgy, mint a gyerekek türelemjátékában, és ahogy az álkapcsommal terelgettem őket, ide-oda csúszkáltak, nem is fájt, de nagyon erőlködtem,  hogy kimondjak valamit, ami mindennél jobban nyomta a szívemet; a fogak csúszkálása, a köztük lévő hézagok, a csikorgásuk, a bennem lévő érzés, ahogy terelgettem őket, minden pontosan hozzátartozott valamilyen gondolathoz, elhatározáshoz, reményhez, lehetőséghez, amelyet ezzel a szüntelen harapdálással akartam megragadni, megtartani, megvalósítani, s ahogy így erőlködtem, néha úgy tűnt, hogy van lehetőség, néha azt gondoltam, teljes a siker, és reggel, amikor eljött az ébredés ideje, de még alig nyitottam ki a szemem, úgy tűnt, hogy minden sikerült, éreztem a virágok őrjítő illatát, és arra gondoltam, nemhiába erőlködtem egész éjjel, a fogak végleges és változatlan összerakásának megvan a nyilvánvaló, boldogító jelentése, és sehogy se értettem, miért nem jöttem rá erre hamarább, már az éjjel, miért hagytam fel minden reménnyel, és miért képzeltem, hogy a világos álom megzavarja az alvást.

Még mondja valaki, hogy az éjszaka a legnehezebb!

Egerek, egerek, mindenhol az egerek, bizony, jól tette bárki, ha körülnézett, mielőtt belépett az ajtón, máskülönben könnyen előfordulhatott, hogy a küszöb túloldalán apró, toccsanó roppanások jelezték, hogy a nemrég még rettegett, most meg oly hirtelen elhullott rágcsálók kerültek a cipőtalp alá.

S nem volt elég az egerek pusztulása, a tűzhelyekből kiáradó pörzsölődő hús és égett szőr szaga, mindehhez ráadásul az erdőszéli kaptárak méhei is valósággal megvadultak. Napkeltével, ahogy lemorzsolódott róluk a dermedtség, rögtön az alsó széli mezőkhöz repültek, alábuktak a piros és sárga, fehér és kék szirmok, a húsos, zöld levelek, a kacsosan kanyargó, összekapaszkodó szárak burjánzó sűrűjébe, hogy összegyűjthessék a virágport. Persze a szőrös kis testükön magukkal cipelték az illatokat is, megsúlyosbodva tértek vissza, s izgatott táncukkal mindjárt újabb méhfelhőket küldtek a faluszél felé, úgy zúgott a levegő szakadatlan, mintha ezekből a sötét, szitáló árnyékokból nőtt volna az a falu fölött elömlő nyári langyosság, s a pirkadati párán áthatoló újabb száraz meleg. Nem is nyugodtak el egészen addig a hajnalig, amikor, noha előző alkonyatkor még semmi jel nem utalt rá, a fodrozódó virágok egy csapásra ledobták a szirmaikat, a vastag, húsos szárak, és a csipkés szélű levelek pedig azonnal fonnyadásnak indultak. Egyetlen éjszakába telt, s reggelre egészen a faluvégig olyan volt a patakpart, s körben a rét is, mintha valami rettenetes kéz által kifacsart, megsárgult csontok hevertek volna szanaszét, csupasz kórók, s alattuk a földön a szirmok felgörbülő pikkelyei.

Zörgött a föld, ha feltámadt a szél.

Ugyan már, ki takaríthatta volna el ezt a lövések nélküli csatateret?

Nézték a falubeliek ezeket a soha nem látott csontokat, lám, nem is a csatába kell a bátorság, hiszen a pusztulás megtörténik az emberrel az akarata ellenére is; nem csak a születés, de a pusztulás is, s a kettő közt a hétköznapok összeolvadó sokaságában mutatkozik meg a nagyobb rettenet.

- Miféle rettenet?

Még a behunyt szemhéjak mögött is.

Piros bőrkötésben sorjáznak a lapok, le van írva benne Magyarország teljes történelme.

Azt azonban nem tudja megmondani senki, hogy akkor hol volna az ember, ha körbefogja a félelem.

Minden baljós jel és nehézség ellenére június végére látszott már, hogy jó lesz a búzatermés, még szerencse, hogy kalászok és a magok mit se törődnek a háborús hírekkel és a lámpafények mellett költött babonákkal. S íme, ki tudhatná most már felsorolni, mi tartozott az elmúlt hetek történeteiből a balsorshoz, vagy éppen, ami átoknak látszott, az hárította el a még nagyobb veszedelmet; milyen szerencse, hogy akár a virágok öldöklő lehellete, akár más miatt, de nyoma se volt már a rágcsálók elszabadult hadának; azok aztán micsoda pusztítást végezhettek volna itt. Keményen, egyenes szárral sárgult meg minden szál, s amikor elmúlt az aratás, a bérleményben körbevitt cséplőgép megnyugtató dohogása ott keringett még a dombok fölött.

Szép reggel volt, az átmeneti enyhülés után visszatért a nyár: sütött a nap, s olyan meleg volt már kora délelőtt, hogy az út menti  fehér szikladarabokra pihenni leszállt lepkék nem is  repülhettek föl többé: a perzselő kőhöz ragasztotta őket az átható forróság.

Szedres, a vaskos csüdű, sárga kanca csatakosra izzadt, mire felértek a Kecskekő sziklás kaptatójához, ki a nyílt terepre az erdő mentén, s onnan már könnyebben gurultak lefelé, át a párásan kéklő tó felé, úgy szaladtak, hogy a Kákos lelkész szalagos szalmakalapját csaknem leröpítette a szembeszél.

Erős vár a mi Istenünk.

A révfülöpi gyülekezeti teremben az éneklés végeztével éppen elkezdődtek a késő délutánig tervezett hitéleti nevelő előadások, amikor kivágódott az ajtó, és egy fehér inges, izgatott férfi rontott be a padok elé.

-         Meghalt! - kiáltotta elfúló hangon, aztán megtántorodva a falnak dőlt, a kalapját is csak a kőre ejtette.

-         Ki halt meg? - kérdezte ingerülten a lelkész.

-         Eltűnt a repülőgépe. A keleti fronton. A kormányzó-helyettes úr - suttogta a férfi, aztán összegörnyedve lekuporodott a fal tövéhez, a szájára szorította a tenyerét, mint akit hányinger fojtogat, nem tudott már többet mondani.

Rövid és rosszkedvű volt hazafelé az út, szótlanul ültek a gyerekek, és a lelkész se szólt hozzájuk, pedig odafelé még a gyeplőbe kapaszkodva is alig győzte a táj szépségét magasztalni.

Rózsa, rózsa, bazsarózsa, szól a régi bakanóta.

Mintha újra béke volna, arany napfény süt le a víg aratókra.

Nézték maguk mögött a súlytalanul lebegő, meg se moccanó porfelhőt.

Aranyszálakat sütött bele a Nap.

A kövek és a kerekek ropogását hallgatva leereszkedtek a falu széléig, nézték, ahogyan elébük jöttek az olyan sokszor látott házak körvonalai, most mintha mégis ismeretlenné vált volna valamennyi.

Végre vélem, még megélem,

búza nő a csatatéren,

újra fürdünk tejbe-vajba,

Majd ha szüret lesz Tokajba'.

Az erdő határánál újra az orrukba csapott az a néhány hete már nem érzett édeskés  illat.

Hiszen ez már megint a vadgesztenye szaga és a kék fürtös mezei ruta lehelete.

Megállították az öreg hintót.

-         No csak óvatosan, ne siessetek annyira előre, jobb a vigyázatosság- mondta halkan a lelkész. A mellette bukdácsoló Tislér-fiú vállára tette a kezét, s kémlelődve nézett vissza az út felé.

A lelkész visszanézett a fák között, s látta, hogy a fejét idegesen fel-felrántó ló fölött milyen mohón tülekedve köröznek a legyek.

A világító sárgára mázolt kerekek.

A fehér ing alatt érezte a fiúcska vékonyka csontjait.

Megsimogatta a fejét; szinte sercegtek az átforrósodott, tüskésre nyírt hajszálak a tenyere alatt.

Lassan, nagyon lassan lépegettek befelé, egyre beljebb a zöldben, míg végül ott, ahol a fák olyannyira összesűrűsödtek, hogy a lombok közt alig hatolhatott át a napsütés, egy holttestre bukkantak.

Egy ismeretlen férfi volt; szétvetett karokkal, hanyatt feküdt a puha földön, valami kicsi domb támasztotta meg a derekát, de a nyaka hátrahanyatlott, úgy feküdt ott, mintha a gyér szőrű szemérmét, a sötétbarna bőrű hímtagját akarta volna felkínálni valakinek, holott nem kínált már semmit, mozdulatlanul várta be a közeledőket, a tágra nyílt szeme úgy fénylett, mint aki dacára a leveleknek és felhőknek, mégis csak át tudott látni a lombokon, egészen az odafönti kékségig. Az erős pofacsontján megfeszült a bőr, és a szeme sarkában a ráncok is úgy álltak, mintha mosolyogna, pedig a száját szorosan összepréselte.

Békés volt az arca és komoly, sehol egy cipő, egy ing a közelben, valamiért kétség se fért hozzá, hogy ez az ember már így, pucéron halt meg, mégsem ez volt benne a legkülönösebb.

Nem az a szemérmetlen meztelenség, hanem hogy közelebb lépve az is látszott: csupa lyuk, csupa dudor, kitüremkedés volt a teste.

Mert a bőréből, a húsából, az izmaiból virágok nőttek.

Még csak kicsiny, piros, sárga, fehér és kék, nyitott gyerektenyérhez hasonló, pikkelyes szirmokkal pompázó ismeretlen virágok, amelyek máris szinte ragyogtak az erdő félhomályában, és az illatuk, ez az édeskés, jól ismert illat kavargott körülöttük.

Hiszen ott a halott mellett nem is csak megszagolni, de valósággal érezni, tapintani is lehetett ezt a sűrű párát, örvénylett körülöttük, akár az elrekesztett malomgátnál felhabzó víz, a patak vize, ahol a zubogó előtt az elcsaklizott teknőkkel még tegnap is olyan ádáz vízi csatákat vívtak a falubeli gyerekek.

Csend volt, süket, mélységes csend, csak a zöldes-fekete legyek zúgása hallatszott.

A levelek között átszúró napsugarak.

Az illatok és szagok elviselhetetlen, kesernyés és édes párája.

A rossz helyre vetett magok.

A rothadás virágszaga, az kavargott körülöttük.

Hogyan is?

Úgy kavargott, akár a céltalanul gomolygó idő.

2. (második)

Mint a levetett bőr

A háta mögött szárazon csattant az elektromos kapuzár, ő pedig abban a pillanatban elernyedt, valósággal összezuhant, mint akiből kiszállt minden erő.

Mint régen az a piros bőrcsíkokból összevart focilabdája, amiből a szelepjébe ügyesen beledugott gyufaszál egyetlen nagy, hosszú szusszanással szökni engedte a levegőt.

Most lehet rúgni, most nem lehet rúgni.

Illetve lehet, de minek.

Mi teszi a labdát: a bőrcsíkok vagy a benne szoruló levegő?

A hátát a kapunak vetve várt, s csak amikor már erőre kapott újra, akkor vágott neki a lépcsőknek.

Egy lépés, egy fűzés.

Amit reggel összekötött, kibomlott az estére.

A torokba lökődik a szív.

Boldog volt, igazán boldog, hogy hazaérkezett, csakhogy mielőtt bármit is mondhatott, netán tehetett volna, a harmonikaszerűen összegyűrődő nadrágszárak csapdájában megbotlott, s miközben egyensúlyozni próbált, egyre-másra az ajtónak ütődött, így, mivel a csengőt már nem érte el, jobb híján ezekkel a tompa puffanásokkal jelezte, hogy célhoz ért.

-         Jaj. Jaj! Jaj!

-         Van ott valaki?

-         Senki.

-         Senki?

-         Kicsi vigyázatlanság, elég a résnyire hagyott ajtó, s nincsen visszaút: a betüremkedő élet már szétrepesztené mindazt, amit őrizgetni érdemes - suttogta Apa halkan és szégyenlősen a zöldre mázolt vasrácsnak.

-         Van ott valaki?

-         Nincsen itt senki.

-         Senki nem mondhatja azt, hogy ő senki.

-         Mondani mindent lehet.

-         Na nem. Mindent soha nem lehet.

-         Azt nem lehet, hogy magaddal vidd a világot az otthonodba.

Hiába sietett Anya ajtót nyitni, soha nem tudta megelőzni, a nadrág gyorsabb volt, mint a hitvesi jó szándék.

-         Nem csak ellenszenves és unalmas, de felettébb undorító is.

-         Micsoda?

-         A világ.

-         Milyen világ? Jaj, Apa, már megint nem értem, amit beszélsz!

-         Ez a város. Ez a világ.

-         Undorító?

-         Tele láthatóan és láthatatlanul koszos részletekkel, amelyeket jóérzéssel elkerül az ember. Legalábbis, ha tud róluk, s ekképp megteheti.

-         Gyere már be!

-         A végességünk többek közt éppen abban áll, hogy törleszkedünk az elviselhetetlenhez. Összemocskoljuk magunkat, miközben nem is tudunk róla - közölte a kinyíló ajtóval Apa.

A nadrág foglyaként kicsi ugrásokkal igyekezett átjutni a küszöbön, hányat lép egy veréb egy évben, ám rálépett a kibontott cipőfűzőjére, s magatehetetlenül bezuhant az előszobába, mintha rögtön meg akarná mutatni, lám, így tör be a külvilág, megmondtam, micsoda alattomossággal zúzza szét a hétköznapokat.

-         Jaj, Apa!

Nem mintha a hétköznapok nem a világ részét jelentenék.

Nem is áll másból, csak hétköznapokból.

Vagyis nincsenek is hétköznapok, egyetlen egy hosszú hétköznap van.

Mert hogy ilyen nagy a kimondott szavak hatalma mirajtunk.

Merthogy ilyen nagy a sorjázó órák hatalma mirajtunk.

Micsoda botorság biztonsággal viselni az életet! Nem a váratlan és döbbenetes eseményekben támad rád a rémület, és nem a kiszámíthatatlan, netán tragikus fordulatok okozzák a legsúlyosabb szörnyűségeket: a mindennapok elviselhetetlenségében bújik meg az igazi rettenet.

- Milyen rettenet?

Könnyedén a kisszekrényre tapadva, alulról nézett fel Anyára.

-         Látom, ma se ment egyszerűen.

-         A koszban, ami maga a világ.

Közben végre-valahára lerúgta a cipőjét, és, nem kis ügyességet tanusítva a barna nejlonzoknis lábával valósággal letaposta magáról a nadrágot.

Hozzá nem ért volna a kezével semmiképp, taposta, aztán meg kilépett belőle, mint egy levedlett, megszürkült bőrből.

Kár, hogy az ember csak a ruhát tudja levetni magáról.

Apának különben se volt ideje, hogy magyarázatokba bocsátkozzon, éppen csak túljutva a küszöbön, az előszobában, kabátban, alsónadrágban és zokniban, kezében az aktatáskájával. Ha férfi vagy, légy férfi. Szelíden, ám határozottan eltolta Anyát, s néhány célirányos ugrással a vécében termett. Közben oda se figyelve félredobta a táskáját, ugyan már, kisebb gond is nagyobb, még a legkisebb is, mert már ellenállhatatlan vizelési inger űzte.

-         Ez az egyetlen, amit hazahozni érdemes - hajolt elégedett sóhajjal a fajansz fölé.

-         Apa, hajtsd fel a fát!

-         Felhajtottam.

-         Akkor hajtsd fel még egyszer.

Késő bánat.

Zsíros a fény.

Vizelni jó.

Ami jó, az mindig rövid ideig tart, mondta egyszer Apa Apukája.

Nem mintha ilyesmiről szokott volna beszélni, jóról és rosszról, időről és múlásról, akkor mégis ezt mondta.

És azt nem mondta meg persze, hogy mi a rövid, csak azt hogy ami jó, az mindig rövidebb, mint a nem jó.

Apa még akkor is kabátban volt, amikor lehúzta a vizet, majd alapos szappanozással kezet mosott.

Sok víz, sok szappan, aztán meg sok víz, sok szappan.

Itt legalább nyugodtan tehette, nem úgy, mint más helyeken, például odabent, a vállalatnál, a Fürdőben, az iroda melletti vécében, ahová mások is bejártak, ahol meg kellett küzdenie az idegen és ebből következően  bárki által összefogdosott szappan és a nyilvánvalóan baktériumoktól hemzsegő csap visszataszító érintésével.

Lehet koszos egy szappan?

Naná.

S mit ér a még oly gondos kézmosás, ha utána el kell zárni a mosdatlan csapot? Elölről kellene kezdeni az egészet. 

Apa sokat gyötrődött a látszólag megoldhatatlan probléma miatt, míg végre az idegen helyekre, vagyis mindenhová, egy roppant rafinált szertartást fejlesztett ki.

Kezdetként, ez volt egyébként a legnehezebb, az érintésnek és undornak lényegében fittyet hányva megnyitotta a csapot, benedvesítette a kezét, majd ezzel a nedves kézzel megmosta előbb a szappant, majd a megmosott szappannal megmosta a kezét.

Mindeközben hagyta folyni a vizet.

A szappanozás végeztével visszacsúsztatta a helyére a szappant, persze úgy, hogy akkor már a bőre semmiképpen ne érjen a mosdóhoz. Ezek után hosszasan dörzsölgette az ujjait, apró, csillogó buborékokat csiholt elő. Leöblítette őket, majd, immár megtisztultan, a még mindig folydogáló vízből ügyeskedve a bal tenyerébe gyűjtött egy kis tartalékot. Miután a jobb keze mutató - és hüvelykujjával elzárta a csapot, ezt a két balsorsú ujjbegyét lögybölte le az alkalmi kis medencében, persze úgy, hogy dolga végeztével azonnal ki is fordította a tenyerét, hogy a bemocskolódott víz ne álljon sokáig a bőrén, még csak az hiányozna, lehetne kezdeni előlről az egészet.

Na.

Elégedetten nézte a lefolyóba csordogáló utolsó cseppeket.

-         Szervusz - mondta Apa. Megkönnyebbülten emelte fel a tekintetét Anyára, mint aki egy nehezen megvívott csatából a pajzsát szorongatva térhetett haza.

A lábamhoz térdepel egy-egy bokor.

Lassan, óvatosan, csak a béléshez érve levetette a kabátját, s úgy akasztotta fel, félig-meddig kifordítva, hogy csakis a belseje, ami nem találkozott a külvilággal, az érhessen az otthonához.

-         Szervusz - mondta Anya és halványan elmosolyodott. Kicsi rózsák a fehér bőrön. Rózsa, rózsa, bazsarózsa.  - Még jó, hogy nem ébresztetted fel a gyereket. Nem is értem miért, olyan nyugtalan volt, gyötörte valami, éppen csak az imént aludt el.

-         Az jó, ha alszik.

-         Aludni jó.

-         Nem csak aludni jó.

Anya az előszobában állt, a cipőket elrakta már a kisszekrénybe, és az álla alá illesztve éppen magához simította, a tenyerével eligazgatva szépen az élére hajtotta Apa szürke nadrágját.

Azt a nadrágot, amiben Apa nap, mint nap a végeérhetetlen csatákba indult, azt a nadrágot, amiben a külvilágra ült, azt a nadrágot, ami az imént még a földön hevert.

Ledobva hevert.

Összegyűrődve.

Igen, összegyűrődve, akár egy levetett bőr.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés