Út - bicikli

Írta: Kőrösi
2008. február 28. csütörtök 18:13
Út Hét-nyolc évesen, amikor a nyaralás idején egy reggel, vagyis inkább kora délelőtt biciklivel mentünk a faluból a… hová is? Azt hiszem, a majorba, (Újmajor, így hívták, gondolom lehetett egy régi major is), abba a falu melletti épületcsoportba, ahol a teheneket tartották. Fehér, hosszúkás épületek, feketére mázolt lábazat. Hullámos betonkerítések. Dombok, süppedős árkok, s messze, inkább csak sejthetően nagyobb magaslatok is. (Nyaranta, vagyis két-három nyáron át adtak ki a szüleim falura, oda, ahonnan anyám származott, Vas megyébe, Sárvár közelébe, egy néhány száz fős kistelepülésre. Noha nyilván kisgyerekként sokkal természetesebben éltem meg ezeket a heteket, mint ahogyan azt felnőtt fejjel akár csak elképzelni is lehet, az bizonyos, hogy ez a lényegében időtlenségben létező, érintetlen falusi világ, a maga gazdálkodási, étkezési, társalgási, templomba járási és szórakozási szokásaival egy radikálisan más létezés volt, mint amiben egyébként a hetvenes évek magyarországi városiasságában karistoltam. A biciklit például mifelénk, vagyis a városban, a városnak azon a részén, ahol laktunk, vagyis bicajoztunk, fociztunk, iskolába jártunk mi, gyerekek azt hiszem, soha nem hívtuk biciklinek. Naná, hogy nem. Mert nem az volt. Bringa, canga, brinyó, az igen. Viszont ott falun effélét egyáltalán nem hallottam: ott a bicikli bicikli, mi több, bicigli, néha kerékpár volt. Ez volt a neve. Mint ahogyan a falu klasszikus hármasa: kocsma, templom, iskola, az emlékeimben például olyanokkal egészül ki, mint a kocsma ajtószomszédságában üzemelő tejcsarnok, ahová estefelé az alumínium színű, fafogantyús kannában kellett elvinni a frissen lefejt tejet. A Gyöngyös patak, a maga teljesen érintetlen természetességével, értve ezt a fürdésre és a horgászatra is. Vagy például a vidékre olyannyira jellemző nagy, megfeketült deszkájú, cseréptetős szénapajták titkos, fülledt, félhomályos világa, a különös gépekkel, tűhegynyi fénycsíkokkal. A kocsma a csapospulttal, nagymálnával, kuglipályával és áthatolhatatlan cigarettafüsttel. A bolt, ahol legyek laktak (igaz, azok laktak mindenütt), mindent kérni kellett, s a kövér, fehér köpenyes eladónő rendíthetetlen lassúsággal nyúlt a polcokra, s mindent alaposan, mintegy az ujjaival is szemügyre vett. A nagyanyámék házával szemközti plébánia, benne rokonaink, a hajdani apáca Bianca néniék, különös színű sütemények, kesernyés szag, sötét ruha, fehér arcbőr, reszketős templomi énekhang.) Ketten; az unokanővérem és én. Sütött a nap, durván összeillesztett betonlapokból állt az út, jobbról-balról elvadult, alacsony növésű akácerdő zizegett. Zötyögött a bicikli, meleg volt. (Ami a biciklit illeti, afféle, hogy gyerekbicikli, vagy kisebb méretű bicikli ott, falun természetesen nem létezett. Női vagy férfi, vázas vagy váz nélküli, az igen. Egy kopott svájcisapkával „feljavított”, nagy, széles, rugós parasztnyereggel, ormótlan műanyag fogantyús kormánnyal büszkélkedő, fekete, nyilvánvalóan magyar gyártmányú, csattogó, kattogó gépezetre emlékszem, talán azért, mert valóban ilyen volt, talán azért, mert úgy hiszem, nem lehetett más.) Hogy miért mentünk oda, vagy talán már visszafelé jöttünk, átadni egy üzenetet, vagy csak a teheneket megnézni. (Ha így volt, akkor az persze csakis a városi rokongyerek kedvéért lehetett, egy normális falusi gyerek mit nézne a teheneken? Az édeskés szag, ami az orromban maradt.) Esetleg vittünk, hoztunk valamit? Nem tudom. Nem emlékszem rá, mint ahogyan nem emlékszem, csakis az útra, a harsogóan zöld fákra, a zötyögésre. (Na, ez az irodalom. Sok minden volt ott, csak harsogóan zöld nem. Különben is, egy akác soha nem lehet harsogóan zöld, szerintem még eső után se, hiszen akkor elfordulnak a levelei. Szóval egy olyan betonúton, ahol traktorok járnak, két oldalt vastag, feltüremkedően tarajos keréknyomok magasodnak, egyébként meg minden elpöfögő gép után tíz percig ülepedik a por, hogy a fenébe lettek volna harsogóan zöld levelek? Poros, töppedt, elvadul akácos lehetett, gondolom, sokkal kisebb is, mint ahogyan azt akkor láttam.)Ahogy ott kerekeztünk az átmelegedett betonlapokon, a behajló akácágak között, egyszer csak le kellett szállnom a bicikliről.Jó volt a biciklizés és mégis.Le kellett szállnom, mert, nem tudom pontosabb néven illetni, a zötyögés és a kerekezés kevés volt már ahhoz rajongó érzéshez, ami elöntött – ahhoz gyalogolni kellett, tolni a kerékpárt és gyalogolni a megszáradt sárfoltok között, a repedezett betonlapokon. (Ami a rajongást illeti, tán nem a legszerencsésebb kifejezés, de remélem, valóban ez írja le a viszonylag legpontosabban azt a fizikai örömöt, amit éreztem. A tüdő örömét, hogy beleáramlik a forró, poros levegő, a szandálos talp örömét, hogy csattog az úton, a tenyér örömét, hogy fogja az átizzadó, recés műanyag markolatot a kormányon, az orr örömét, hogy szagolhat - s mindehhez az én örömömet, hogy érezhettem és figyelhettem mindezt. Egyébként nem egyszerűen érzés és fizikai öröm volt ez: mert határozottan emlékszem, hogy azonnal azonosítottam, mi több, némi álmélkodással meg is neveztem magamban: hogy kétségbevonhatatlan ezt nevezik boldogságnak. És ha ezt nevezik annak, akkor én itt és most boldog vagyok. Vagyis: én vagyok. És én boldog vagyok. Tudom, figyelem és érzem magam, beleértve a boldogságot is.) A rücskös, meleg betonról felszálló por.A motozások, fácánok kiáltozása, a madarak hangja az erdőből. Egyszeriben, úgy értem, nem csak a biciklizéshez képest, hanem egyáltalán, a létezésemhez és megszokásaimhoz képest is, előjel és átmenet nélkül lett úrrá rajtam ez az érzés, viszont, noha csak hét vagy nyolc éves lehettem, azonnal tudtam, hogy ez az. Hiszen ez az. Ez a boldogság.Valami, ami szinte kipattan, onnan belülről, nincsen értelme, nincsen oka és célja sem.Mi több, nyilván éppen ez a természete. Hogy csakis értelem, cél és ok nélkül. Hogy így van, így lehet, és csakis így lehet ennyire teljes.És hogy mindegy is, hogy miként. Vagy nem mindegy.Éppen a szinte járhatatlan betonlapokkal, az elvadult erdőcskével, a napsütéssel, porral, ócska biciklivel.Mi is?A sok, ami már csaknem elviselhetetlen.A gondolattalanság, ami tudja önmagát.Az ideiglenesség, ami kizuhan a megszokásból.A test, amit kívülről érzel és látsz. Tulajdonképpen semmi másra nem emlékszem. Nem tudom, mentünk-e vagy jöttünk, egyáltalán, tényleg a majorba, az Újmajorba tartottunk-e, nem tudom, mennyi ideig tartott az utunk, hoztunk-e vagy vittünk valamit. (Azok az ottlétek, amelyeket persze akkoriban eszem ágában se lett volna nyaralásnak, s főként nem üdülésnek nevezni, hiszen egyértelmű volt előttem, hogy üdülni például a Balatonnál, gyerekekkel, mit ne mondjak, úttörőtáborban, üdülőben szokás, egyáltalán nem mellékesen például heves focizásokkal tarkítva, nem pedig egy olyan helyen, ahol rajtam kívül mindenki a megszokott, mindennapi életét éli, s nem is igen tudja értelmezni a nyaralás és üdülés kifejezéseket, focizni, meg sétálni és egyéb efféle módon időt tölteni pedig egyáltalán nem szokás, nos tehát, azok az ottlétek már a történésük folyamán is egyszerűen kiestek az idő általam valamelyest megtapasztalt működéséből: összecsúsztak a napok, nem egymás után jöttek-mentek, hanem más ritmus szerint jártak. Nem csak például az úgynevezett falusi élet korai kelési, korai fekvési szokásai miatt, hanem a napok egymással tartott viszonya okán is: ezek a nyári (napok, hetek, hónapok?) nem egyszerűen összeolvadtak, de valamiként egymásra préselődtek, egyre mélyebbre nyomták önnön magukat… hová is? Finom, bársonyosan finom porra gondolok, porréteg a levelek színén, mintha egy állatka puha bundáját látnám.)A kút fölé hajolva odalent is volt egy rázkódó, sötétlő nyári égbolt, fekete foltot vágott bele a fejem és a vállam.Az unokanővéremet se láttam már vagy húsz éve, úgy hallottam, két gyereke született, és már a második váláson van túl, ámbár lehet, hogy csak egyen, soha nem volt közöttünk még csak barátságféle sem. A bicikli talán még megvan a ház mögött, vagy a szénapajtában, ott, ahol a szecskavágó, a kukoricamorzsoló és a többi gép állt, igaz, a házat eladták már, sőt, a kistemetőt is, ami a háztól kéttucatnyi lépésre kezdődött, lezárták rég, s a háromszögletű terecskére zászlórudas, virágágyásos milleneumi emlékművet állítottak. Vagyis állt ott már egy oszlop, első világháborús halottak emlékoszlopa, de most mellé építettek még valamit. (Világos, hogy nincsen már meg az a bicikli, hogyan is lenne, amikor bajuszos, Lenin-sapkás, cigarettaszipkás, kocsihajtó nagyapám halála után nagyanyám hozzánk, a városba költözött, a házban anyám bátyjáék éltek még vagy tízegynéhány évig, aztán, annyi csomag Kossuth-cigaretta és egy lassú lefolyású gégerák után unokanővéremék eladták. Nyilván nincsen már meg a húgyszagú istálló a szögletekbe tapasztott fecskefészkekkel, nincsen a szénapajta, a hidas, a hátsó gyümölcsös se, a szántókra nyíló léckerítéses, alacsony kiskapu, hát akkor hogyan állhatna ott a kerékpár?Illetve mégsem. Ha rá gondolok, akkor tudom, hogy ott van.Ott áll a cseresznyefa síkos törzsénél.Vagy az alul kissé mohos kút betonkávájának döntve.Vagy a tyúkól mellett, a pajta deszkafalának támasztva, kopott feketén, porosan, az ülés rugóját madzag erősíti, a svájcisapka közepén látszik még a rég lekopott kis „villámhárító” nyoma.Hogyan kell úgy tekerni a felnőtt férfibiciklit, hogy a váz alatt, ferdén kapaszkodik rá az ember, azaz gyerek, azaz én.A kerék rázkódása a szárazra sült traktornyomokban.)A napsütés, a küllők cikkanásai.A sárhányó zörgése.Fekete, vasrácsos gyerekülés a másik biciklin a kormány mögött, a vázra szerelve. A por szaga, a sárfoltok.A rémületesen nagy tehenek, ahogy érthetetlen okossággal tudják, hová kell hazamenniük.A szívem, ahogy lökdösi odabent a tüdőmet.Az almák puffanása a magasra nőtt fűben.A motozások, a madarak hangja az akácosban.Süt a nap.Tulajdonképpen semmi másra nem emlékszem. Hozzászólások (0) RSS-csatorna hozzászólásai Szóljon hozzá Ön is! Név Email Honlap Tárgy Hozzászólás Írja be a képen látható karaktereket Powered by Azrul's Jom Comment
Utolsó frissités ( 2008. február 28. csütörtök 18:14 )

< Előző		Következő >

[Vissza]