Menu Content/Inhalt
Évadzárás PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Kőrösi Zoltán   
2006. március 27. hétfő 00:00

Az utolsó tíz percre nekikezdett az eső, már vagy negye­dórája is lehetett látni a szinte fekete felhőket, egyre csak jöttek a város felől, aztán előbb csak szemerkélt, majd épp a lefújás előtt alaposan nekieredt, és persze pillanatok alatt ki­ürült a pálya, és ez így volt jó: ezek a felhők és ez az eső pontosan illettek a tavaszhoz.

Álltunk a büfé tornácán, néztük az esőt, verte a bejárati kapuba hegesztett vasbetűket: Április4. Vasas.

Az igaz, hogy nyernünk kellett volna, de legalább ezzel az iksszel épp annyi pontot szedtünk össze, mint a Zalaeger­szeg, mondta B. a pultra támaszkodva.

Na ja, feltámadt a csapat, kontrázott rá G., aki most hozta ki a második házmesterét.

Melyik csapat?, nézett föl L.

Hát nem is a Zalaegerszeg.

Tizenhatan egy meccsen, ki tudja már, mikor volt utoljára így! Hogy gond legyen a csere!

Zuhogott az eső, és már késő délután volt, a város fölött kisütött a nap, itt a büfében még égett a villany, igazán, mintha nem is a nyár készülődne, ráadásul most két és fél hónapnyi szünet, sóhajtott B., éppen most...

Ti értitek ezt, igazított a szemüvegén Sz., a labda nem is érdekelte őket, és még büszkék is voltak magukra.

Nem érdekelte? Dehogynem, csak ők ezt valahogy más­képpen csinálják, azt ne mondjam, máshonnan állnak hozzá, dörmögte B.

Barátom, te még mindig nem hiszed el, hogy ez nem egy emberbaráti játék, vágta hátba L., hiába magyarázom ne­ked, hogy mi itt csak vendégek vagyunk?

Vendégek? Ahhoz képest át sem jöttek a félpályán, ocsúdott fel G. Talán mert tisztelték a vendégjogot?

Vendégek! Marhaság! Ez volt a negyedik évünk, és nézd meg, mégis itt vagyunk, hát nem? Itt vagyunk, ez a lényeg! Ősszel meg összekapjuk magunkat és mindenkit megütünk, kezdett lelkesedni B.

Ezt mintha tavaly nyár előtt is hallottam volna, dünnyögte L.

Te dög.

És csend lett, hallgattuk az eső ritkuló koppanásait.

Hát igen, gondoltam, igen, ez mindig így van. Éppen, ahogy olvastam:

Ez mindig így van: semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen... Hálára sem tart igényt a sors.

Hát igen, de azért legalább egyet benyomhattunk volna, mondta még L.

Összeszedtük a táskákat, és indultunk hazafelé, sütött már a nap, a fű fölött remegett a pára, a vasbetűkön csillogtak a vízcseppek, és már a salakon lépkedtünk, lassan, lehajtott fejjel, amikor elképzeltem, hogy éppen egy teraszon üldögélünk, mondjuk az óvári szelet és a túrós palacsinta között, vagy huszonötén, illetve inkább tizenheten és a feleségek, és szerteszét a füvön vagy tíz gyerek, a teraszról pedig a Dunára látni, hozzák is már a palacsintát, valamelyik gyerek üvölt a lapátja miatt, június van, június vége, az asztalon a félig üres poharak, a térítőn a pecsétek, nevetünk, lassan alkonyodik, de nincsen hűvös, nincsen, igazán.

És így is lett.

Hozzászólások (0)Add Comment

Szóljon hozzá Ön is!
quote
bold
italicize
underline
strike
url
image
quote
quote

security code
Írja be a képen látható karaktereket


busy
 
< Előző   Következő >
web-SEO linkgyűjtemény StartDirectory.EU linkgyűjtemény CharmaDirectory.EU linkgyűjtemény LinkKatalógus.EU