Kiállítás, foci

Tudható, a foci körülbelül annyiban különbözik az élettől, hogy az egyikben világosan láthatóak a pályát határoló vonalak, mi több, a sarkokat még élénk színű zászlók is jelölik, világosan látni, ki hová tartozik, ha gólt ér el valaki, annak többen is örülnek, nagyjából ki lehet számítani, hogy meddig tart a küzdelem, és ha nem is túl sokat, de mégis lehet beszélni azzal, aki végül lefújja az egészet.

Ami a kiállítást illeti, úgy emlékszem, közel három évtizedes futballista-pályafutásom alatt egyszer se kaptam piros lapot. (Sárgát se sokat, holott sokak szerint jót tett volna nekem néhánnyal több.) Egyszer, amikor Újpesten játszottunk a Budapesten élő kínai közösség Sárkányok nevű csapata ellen, egy vehemens, derékon felüli rúgás megvitatása olyannyira elfajult, hogy a félbeszakadt mérkőzésre végül ki kellett hívni a rendőrséget. De emlékszem olyan esetre is, a ma már nem létező Szellőző Művek pályáról, amikor a középhátvédünk hirtelen felindulásában a szögletzászlót karóként megragadva vette üldözőbe az ellenfél (megítélése szerint alattomos eszközökkel operáló) középcsatárát. A meccsen egyikük se futott annyit, mint akkor. Sima pofozkodásokat, salakdobálásokat és lökdösődéseket minek említenék. Mondom, én valahogy kívül voltam ezen, egy kulturált középpályás adjon magára.

Most pedig már nem is csak a kívül, de megvallom, mintha untatna kissé ez a mitológia.

Vagyis inkább a hasadtság.

Hogy volna a világnak olyan része, ahol szemérmetlenül habzsolják a valóságot, hétről-hétre kétszer is, és vagyunk mi, akik a képernyőn át nézzük őket (én nézem).

Hogy arrafelé van a létezés, itt meg vannak a szavak.

Hogy csak nézünk és beszélünk.

Igaz, a fociról való beszéd (beleértve ebbe a képeket, sőt, szerintem a televíziós archívumok virtuális világát is) lényegében éppen úgy a saját szabályai szerint működik, mint az igazi füvön, igazi emberekkel bonyolított játék. Ahogy a gladiátorság egyre inkább színpadszerű létezése a valószerűtlen, az átlagtól eltérő felé nyomja a gladiátorokat (futballistákat), ugyanúgy az erről folyó beszéd (festmény, mozgókép) is tulajdonképpen abban a tartományban kezdődik, ahol a megszokott véget ér. (Kit érdekelne egy átlag mérkőzésről folyó átlag-beszéd?) A törzsi élmények megélése, a ritualizáltság, a mitológia-építés így jöhet létre: a valós pályán (pályaszélen) a már nem-emberi teljesítménnyel, a mitológiában a többszörösen átpárolt toposzokkal. A különös az, hogy a nagypályás foci (bárki tudja, ha próbálta már) meglehetősen magas szintig szinte kizárólag a fizikáról szól: jobb az, aki gyorsabb, erősebb, többet fut. Hiába bőrözöd fel a hátvédet, ha újra eléd kerül, s hiába tudnál zseniális labdákat adni, ha folyton lelopják a lábadról.

A mitologikus (tehát érdekes) futball viszont éppen a fizikán felüli tartományban kezdődik: ott, ahol a gyorsaság, a kitartás, az erő már nem is kérdés. A váratlannál, a kiszámíthatatlannál – éppen úgy, mint minden érdemleges művészet. (Nem véletlen, hogy ma már a tizenéves szupersztárok idejét éljük, és egy huszonöt éves játékos eljuthat a kiégettségig.) Tulajdonképpen kit érdekel, hogy pl. Lionel Messi mennyit fut százon? A nézésre (beszédre, képre) érdemes foci lényegében ellent mond a fizika törvényszerűségeinek, de legalábbis megkérdőjelezi őket –éppen ezért lehet érdemes megnézni egy különben rossz meccset is, akár egyetlen egy jól sikerült mozdulatért.

Ehhez társul a foci kettős kiszámíthatatlansága: az, hogy nincsen olyan tehetségtelen ember, akiről legalább egyszer ne pattanhatna jó irányba a labda (de van), és az, hogy valóban nem létezik még egy olyan csapatjáték, ahol ennyire gyorsan és esetlegesen változhatna a játék képe. (A reménykedés egyébként is szép nemzeti toposz.) Sőt, ide tartozik a foci demokratizmusa: ez az egyetlen labdás csapatsport, ahol nincsen semmi jelentősége a testméretnek: a kétméteres ember éppen úgy lehet jó futballista, mint a fél méterrel alacsonyabb.

Tekintve, hogy a felmérések szerint folyamatosan mintegy kétmilliárd ember figyeli (hallgatja, nézi) a futball-világot, semmi kétség affelől, hogy ez az a totális hasonlat, amiben minden történésre (a kézszorítástól a csókig, az ölelkezéstől a teljes kielégülésig, az unalomtól a tmegsemmisülésig) megfelelő példát találhatunk.

Másképpen: nincsen olyan foci, ami ne az élésről beszélne.

Megjegyzem, immár az se lehet véletlen, hogy a kilencven perces játékidő megegyezik egy bevett játékfilm hosszával: filmet is (focit is) azért néz a többség, hogy kikapcsolja magát a létező világból. Elfordul, vagyis odafordul, hogy egy erősebb, de legalábbis intenzívebb létezés illúzióját kapja.

Egy kétmilliárdos társasjátékban nem a futball a hasonlat, hanem bármi, amihez a futball hozzáér: legyen az Bundesliga-frizura, a szocializmus felkelő napja, a sárga brazil mez vagy a virágokkal hintett katonaruhán felbukkanó csapatjelvények. Úgy hiszem, Baranyai László képei erről a totális metonímiáról beszélnek, s éppenséggel abban a fizikán túli tartományban, ahol nagyon is otthon vagyunk. (A feledhetetlen  berni világbajnoksági vereség után Budapest utcáin zavargások voltak, az első nyilvános megmozdulások a Rákosi rendszerben. A feledhetetlen berni világbajnoksági győzelem visszadta a németek önbecsülését és elindította őket a fejlődés felé.)

 Kibillennek a közhelyek, de mi ezért szeretjük őket.

A fizikán túli, virtuális futball (létezés) képei olyanok, mint a csapóajtók: ha felnyitod őket, s rossz helyen állsz, kiömlik mögülük a kétmilliárdos toposz.

Ha felnyitod őket és jó helyen állsz, kiömlik mögülük a kétmilliárdos toposz.

Létezés a fizikán túl.

Óvatosan azért kezdhetünk mozogni.

Jön lassan már a tavasz, nemsokára érezni a zöld fű szagát.

Nincsen is szebb hang, mint a labdapattogás.

(Baranyai László kiállításához)

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés