Drága,

drága a sör a büfében, hamar el is fogy általában, viszont a fű az nagyon jó, magyarázom komolyan L.-nek, éjszaka, valahol még Kaposvár után egy kanyarban, Istenem, döccen meg erre, nem azért mondom, de ez nekem egy örök nosztalgia, és tényleg, komolyan is gondolhatja, mert vagy húsz kilométer múltán újra megszólal, mennyibe kerül egy stoplis cipő, és a biztonsági öv csatját babrálja.

Ajjaj, rázza meg a fejét G., attól tartok, nem az a típus, aki a tizenhatosról visszajön, hát igen, most van min gondol­kodni, erősen nézem az útszéli sárga törzsű fákat.

Nosztalgia... dünnyögöm, azért erre tényleg tudnék egyet s mást mondani, fog is, sóhajt az eddig szótlan R, ha azt mondja, akkor fog is.

Hát jó.

Mert az még jól hangzott, hogy J. hoz egy embert, aki szívesen játszana, jó, nem egészen fiatal, az igaz, de egye­tem alatt a Premier League-ben az Arsenalnál volt, aztán itt a Vasashoz járt le, meg a Postáshoz, szóval ez szép volt, majdnem, hogy olyan már nincs is, de aztán kiderült, hogy tényleg nincsen, mert lehet, hogy Arsenal meg Albion, de azért az idő is.

Kicsit benne van már a korban, nem?, kockáztatta meg B., nosztalgia, legyintett kegyetlenül, és az ősz szakállra meredt, hát igen, bökte meg a vállamat A., nézd a légellenállást, mondta rezzenéstelen arccal, s mit tehettünk, néztük, ahogy a légiós a labdára rajtol, de hirtelen megkapja a levegő úgy derékban, küzd még rendesen, a lába futni próbál, csak valami igen erősen markolja a vállát, s visszafelé húzza, na, te inkább arra gondolj, hogy mihez képest, emeltem az ujjam A. orra elé, Arsenal vagy Iszkra, hát istenem, talán mégsem mindegy.

Vagy ki tudja.

Hogy nosztalgia.

És amikor már kora reggel zuhogott az eső, hajnalban kezdte, hogy jól föláztassa apályát, aztán a kezdés előtt a szél is fújni kezdett, értsék meg, fiúk, ilyen időben a fűre nem lehet, marad a kopogós, nyitott be a gondnok, vegyi-gyümi, szagolt föl Sz., egy kapusnak finom orr szükséges.

És mire kiértünk, már nagyon hideg volt, a bíró még a bü­fében, mutatott hátra A., vártunk hát, a sárga mez a bőrünkre tapadt. Egy néző ácsorgott csak, sokan lehettek otthon, inkább idejött, vigyorgott B., aligha, néztem meg én is: aranykeretes sze­müveg, decens pocak, a feje búbjára kopaszságot mosott az eső.

Megjött a bíró, piros orcával, kibomlott szájjal, és erre a néző is vetkőzni kezdett, lassú, de mégis feszült mozdu­latokkal, s a ballon alól előtűnt a fekete ing, a fekete rövidnadrág és a fekete zokni, az előírásosan visszahajtott fehér csíkkal, a csuklókon a kis frottír kézszorítók, Adidas, mint a lábán az edzőcipő, fiúk, lehelt ránk a bírónk, ez egy rendes angol ember, igaz, hogy magyarul beszélni nem tud, egy szót sem, de szeretne itt most partjelzősködni, ha maguk is megengedik, s mi néztük csak ezt a két férfit, ezt a két fekete ruhást, az egyik a lukacsos orrával, részegen, s a másik, a ballonja akkurátusán a korlátra hajtva ázik, mi­közben ő bemelegítő gyakorlatokat végez, a kezében zászló helyett lobog a gondnok kék mackó felsője, és néha izgatot­tan ránk néz, hogy vajon most mi lesz.

Hogy engedjük-e.

Partjelzősködni?, kérdezte A., igen, csuklott a magyar, és egymásra néztünk, na jó, hát azt éppen lehet, persze csak ha nagyon akarja, hiszen a dolgok súlyát meg kell tudni becsülni, és persze nem elég csak akarni, meg a nosztalgia, végül is a teljesítmény a fő.

Szép, szép, köszörüli meg a torkát L., de inkább arra válaszolnál, hogy mennyi az a cipő. Baj is lehet még ebből, fintorog G.

A kibic.

Szerintem erről még majd telefono­zzunk, pöccintem meg a visszapillantó tükröt, nocsak, ki tudja, hátha a pályán is ilyen kitartó? jut az eszembe, de aztán csak ennyit mondok: egészen simán hazaértünk, nem?, nézzétek csak azokat a fényeket, az ott előttünk, az ott már Budapest.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés