Ez volt az első igazi őszi hétvége, szemerkélt az eső, fújt a szél is. Húzd fel az ablakot, szólt előre Sz., és fel sem pillantva olvasta tovább az újságját. Nem beszéltünk mi sem, csak a sorompónál: itt a tétényi Kinizsi pályája, mu­tatott ki L. az építkezésre. Néhol még megvolt zölden a fű, de középen már hatalmas betonoszlopok sorakoztak, körülöt­tük sárga buldózerek simították el a földet.

ahogy B. berontott az állig érő száraz kórok közé, vadul kapkodva a lábait, magas térdemeléssel s mégis széles sávot tarolva az egyébként érintetlen gaztáblába, megállt a jobbösszekötő helyén, ami megvallhatóan némi merészség is volt tőle, de ehhez előbb azt is el kell mondanom, hogy amikor kidugta a fejét a kórok égnek fordított esernyő­csontvázainak barnás sűrűjéből és elüvöltötte magát: GÓÓÓÓL!, ehhez a pillanathoz teljesen természetesen hozzátartozott az egész nap, az az egész szombat, ami addig történt, de még péntek este zuhogni kezdett az eső is, ami reggelre ugyan elállt, de a levegő hűvös maradt, és látszott, hogy nem fog kisütni a nap, s ahogy álltunk a Fradi Söröző előtt, pontosan ilyen rosszkedvűen nem lehetett tudni, hányan leszünk,

Kora-kamaszkoromban rájöttem, miszerint úgy is lehet valaki remek futballista, hogy az élet egyéb dolgaiban finoman szólva tájékozatlan. Illetve, hogy valaki zseniálisan intelligens futballista, kombinatív játékos létére még lehet rettenetesen bunkó, és ellenszenves.