ahogy B. berontott az állig érő száraz kórok közé, vadul kapkodva a lábait, magas térdemeléssel s mégis széles sávot tarolva az egyébként érintetlen gaztáblába, megállt a jobbösszekötő helyén, ami megvallhatóan némi merészség is volt tőle, de ehhez előbb azt is el kell mondanom, hogy amikor kidugta a fejét a kórok égnek fordított esernyő­csontvázainak barnás sűrűjéből és elüvöltötte magát: GÓÓÓÓL!, ehhez a pillanathoz teljesen természetesen hozzátartozott az egész nap, az az egész szombat, ami addig történt, de még péntek este zuhogni kezdett az eső is, ami reggelre ugyan elállt, de a levegő hűvös maradt, és látszott, hogy nem fog kisütni a nap, s ahogy álltunk a Fradi Söröző előtt, pontosan ilyen rosszkedvűen nem lehetett tudni, hányan leszünk,

aztán úgy sütött a nap, mintha június volna, a fűből meg dőlt a pára, s akkor a második félidőben jött az a szöglet, egy egynél voltunk, de már vagy húsz perce csak tízen, gyengén, épp fejmagasságban ért el a bal kapufáig, egyenesen a B. fejének tartva, ám ő az utolsó pillanatban lehajolt, mint ahogy a profi bokszoló tér ki a balos lengő elől, csakhogy eb­ből éppen így lett gól, s amikorra kiegyenesedett, ezt már tudta is, s azt is, hogy esélyünk sincsen az egyenlítésre,

s ahogy ott a kórok között elüvöltötte magát, pontosan olyan volt az arca, mint aki már tudja, hogy a feje fölött a hálóba engedte a labdát és körülnézett, nyitva marad szájjal, mert se kiabálni, se szólni nem birt, csak kimeresztette a szemét és sehogy sem fordult volna meg,és akkor most itt a kórok között üvölt, becsörtetett ennek a hajdani pályának a közepére, ami most már olyan, mintha valami furcsa vízilabda-medence lenne a leomlott falú, hámló kerítések között, vagy félméternyi magas kapu ring a piszkosbarna víz fölött, de még ép a festés és a gerendák egyenesek, talán még a hálótartó szögek sem rozsdásak, a pályaszéli korlátot is benőtte a gyom, de az embléma tiszta maradt: Magyar Acél, a nagy A az M nyakába ültetve, mintha hegycsúcsokat formáznának az összehegesztett vasrudak, az öltözők egyikén sincs már ajtó, leszaggatták a mennyezetekről a lámpákat, a különálló kis ház volt a klub­helyiség és a büfé, és itt áll a pult is, csak az ablakon nőtt be a bodza, s a féltetőnyi ellopott cserép helyén folyhatott be a víz, de a falakon még világosan elkülönül a kiaggatott fény­képek helye, al ig hat éve csak, hogy itt még meccs volt, azóta itt B .-n kívül senki nem ordított gólt, most meg már erre sem figyel senki sem, hol lehet a Magyar Acél?,

igaz,

három-négyszáz méternyire innen a stadionból még el sem oszlott a tömeg, 1:1, volt vagy háromezer ember és a két gól után már nem is történt semmi, a szép zöld füvön hu­szonkét színes ruhába, piros-fehérbe és kék-fehérbe öltözött ember labdázgatott, a lelátón meg háromezer be­szélgetett, sütött a nap, s hazafelé keresztülvágtunk a Magyar Acélon, bementünk a szétvert öltözőkbe, az üveg­cserepekkel teleszórt klubba, s B. becsörtetett az állig érő száraz kórók közé, és ordított:

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai

Név

Email

Honlap

Tárgy

Hozzászólás

Írja be a képen látható karaktereket

Küldés