Kőrösi Zoltán Télidő című könyve a "párhuzamos történetek" alcímet viseli, vagyis Kőrösi hangsúlyosan utal a kötet szerkezetére, és joggal, mivel a Télidőben a kompozíciónak a szokásosnál nagyobb (mondhatnám, érzékibb) szerepe van. Nem annyira a történetek párhuzamosak, inkább a szövegcsoportok fel- és lefutása: az önálló novellaként is olvasható (és folyóiratokban így publikált), meditatív főszövegeket villanásszerű, törmelékes, szilánkos egypercesek veszik körül, ezekben mondatok, motívumok vissza-visszatérnek, felidézik vagy felerősítik egymást. Ahogy az Egy galamb, két galamb című írás mondja: "néhanap elhisszük, körülöttünk minden, de minden összetartozik". Amit ugyanez a szöveg az emberről mond: "hogy talán ő is olyan, mint némely tengeri csiga, mert a testén kívül hordozza saját súlypontját", magukról a szövegekről, mármint a novellákról is elmondható: nem egyet kívülről erősít fel a köré írt mellékszöveg. Nem biztos, hogy ez az eljárás minden esetben jót tesz a novelláknak, ám a kötet egészét kétségkívül erősíti, és ami ennél is fontosabb: a szerkesztés módja egyszersmind írói látásmódot is jelent. Kőrösinél a szemléletesség részvéttel párosul, ez pedig az a fajta éles fény, amelyről Kosztolányi beszél. Kőrösi a felfedezés szenvedélyének nyelvi történéssé alakításával is Kosztolányi prózájához kapcsolódik; a nyelvi történések determináltsága, helyenkénti szándékos fragmentumossága viszont - "Egy nagyregény az alkalmazkodás történetéről. (...) És a befejezetlen mondatokból aztán a be sem fejezett oldalak", mondja az Egy nagy című írás - Mészöly Miklós Film előtti korszakának tanulságait hasznosítja. Ezek persze csak a gyökerek. Kőrösinek senki máséval össze nem téveszthető, markáns írói világa van, ahogy imént idézett írása mondja, "szűk, koncentrikus körökből felépülő világ". Ez a világ tele van sűrítéssel, hangsúlyos kiemelésekkel, meg-megismétlődő kopogással, amely onnan jön, "ahol semmi sincsen", talált tárgyak felidézésével; másfelől viszont sorsok, életfolyamatok analitikus felidézésének is jut benne hely. Úgy vélem, az ilyen jellegű novellák (Köd, Hókígyó, Szakadát úr felkel) a kötet legjobb írásai, s ezeket folytatják vagy kiegészítik a maguk nemében ugyancsak sikerült állapotrajzok (Az egész és a beteg, Nyers hús); a külső és belső körök kontrasztja pedig alighanem az egész életműre kiható, fontos elgondolás. Kevésbé kedvelem a mágikus realizmusnak nevezett szemléletmód (ha úgy tetszik, életérzés) hatását a kötet írásaiban. A csodás elemek gyakran járnak érzelmességgel, és erőltetve hangsúlyoznak olyan mozzanatokat, amelyek híján vannak a belső jelentőségnek; emiatt némely novellák (ilyen a Bronxi vasárnap délelőtt, a Cserép és Az epreskerti eset) látványosan veszítenek a súlyukból. Kicsit sajnálom ezt, ám a kötet, egészében véve, így is a könyvhét legfajsúlyosabb publikációi közé tartozik. Mondhatnám azt is (elvégre a szerző sokat futballozik, és a futball témaként is megjelenik a kötet írásaiban), hogy Kőrösi gólt lőtt. Csak hát az irodalmat, még ha lezáratlan meccsnek tekintjük is, nem csapatok játsszák, és nem egymás ellen. Ja, és még valami: az illusztrátor ezúttal fényképész volt, Grencsó István. Az ő képei, amelyek a négy leghidegebb hónapról elnevezett ciklusok élén, valamint a kötet elején láthatók, minden didaxis nélkül rímelnek Kőrösi külső-belső tájaira.