Csend támadt a kocsiban, amikor az a nő felkapaszkodott a villamosra, alig néhány napja jött meg a nyár, mégis olyan volt már a város ebben a melegben, mint a napon felejtett levelestészta, hártyák és rothadás, forró levegő csúszkált a zsíros rétegek között, összezsúfolódtak az izzadó testek,

Hirtelen és nyersen zuhant ez a nyár a városunkra, tegnap még tavasz volt, hűvös és párás reggelekkel tűntek elő az éjszakából a fák és a bokrok, most pedig már alig, hogy felkel a Nap, átbukik a háztetőkön, és máris lelassulnak a mozdulatok, pattog a táguló macskakő,

Úgy jött meg ez a tavasz, hogy folyton fújt benne a szél,

Végre süt a Nap és sárga a fény, csaknem olyan sárga, mint a Körúton végigsöprő villamos, nem veszel észre semmit, aztán máris csillámló porfelhő lebeg a sínek felett, lassan szitál, s mire elnyugodna, jön a következő szerelvény, kattogás, sípolás és por, hogy megmutassa, mi lakik körülöttünk s mi lakik bennünk.

A rántott csirke bőre

Néhány évvel ezelőtt Nagy-Britanniában egy lap körkérdést intézett a szerzőihez és olvasóihoz, miképpen tudnák meghatározni a hosszan tartó szerelem, a kiegyensúlyozott párkapcsolat, lényegében az ember mint társas lény boldogságának a titkát. A nem hivatalos versenyt egyértelműen egy angol háziasszony nyerte, aki a kiegyensúlyozott házasság titkát egyetlen mondatban foglalta össze:

„Etetni kell a bestiát!”

Három napja zuhant a már-már elviselhetetlen hőség a városra, átforrósodtak a falak, a parkban a falevelek összetöpörödtek, mint az erőtlenül összecsukódó tenyerek.

Olyan langyos volt a levegő, mintha még nyár volna, csobogott a szökőkút, viszont a szanaszét hullt, barna falevelekből őszi illatok szellőzködtek amerre mentem,

Elmúlt már éjfél, de még nem hajnalodott, amikor Kertész arra riadt fel, hogy alighanem elaludhatott,