Menu Content/Inhalt
Boldogság PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Kőrösi Zoltán   
2008. február 23. szombat 07:51

Elmúlt már éjfél, de még nem hajnalodott, amikor Kertész arra riadt fel, hogy alighanem elaludhatott,

izzadt volt a rémülettől, az ágyában hevert, nyitott szájjal kapkodott levegő után, s a mellére szorította a kezét, hogy legalább így megfékezze az össze-vissza szívdobogását, nézte a bevetődő fényt a falon, ám közben, mintha csak az álma folytatása volna, tisztán emlékezett rá, hogy az imént egy nagytestű, zöld madarat látott lomha, mégis nesztelen szárnycsapásokkal átrepülni a házuk fölött, felült, meztelen talpával tapogatózva megkereste a papucsát és az ablakhoz csoszogott, besütött a Hold,  Kertész régóta nem húzta be már a függönyöket, nem húzta be évek óta már, s most a telihold fényénél világosabb volt odakint, mint a lakás mélyén, jeges, fehér dara csillogott a fák ágain, nem hó, inkább csak összetöppedt dér, ami azért is különösnek hatott, mert a házak között a fagyos föld fekete maradt, valahonnan, a folyó felől, vagy a város túlfeléről tompa zúgás hallatszott, morajlás, s benne valami kattogás is, mint amikor egy hatalmas gép üresen zakatol, ennyit a fehér karácsonyról, mondta Kertész, aztán meg ezt: hány óra lehet, nincs még hajnal, mintha csak válaszul jönne, két óraütés hangzott fel a konyha felől, a kondulások lassan hullámoztak át a lakás állóvizén, Kertész felvette a fürdőköpenyét és benyitott a felesége szobájába, harmadik éve élt már egyedül, mégis olyan óvatosan, félve tárta ki az ajtót, mintha visszautasítástól tartana, tizennyolc évig nem nyúlhatott ehhez a kilincshez, akkortól, hogy a bíróságon kimondták a válást, tizenkét éve voltak férj és feleség, amikor az asszony, miután türelemmel megvárta, hogy Kertész felakassza a kabátját, levegye a cipőjét és letegye a táskáját, közölte vele, hogy nem akar a felesége lenni, Kertész nem vitatkozott, nézte az asszony hófehér, hűvös homlokán az előszobai lámpa csillogását, aztán forró vizet engedett a kádba, beleült, és a víz csobogásától rejtve halkan, sokáig sírt, a megállapodás értelmében kettéosztották a kétszobás lakást, Kertész nem szólhatott a feleségéhez, az előszoba jobb oldalát használhatta, a konyhába nem mehetett, a fürdőszoba és a vécé reggel az asszony elmenetele után, este nyolc és kilenc óra között volt az övé, éjszaka, ha sokáig hallgatózott, hallotta a másik szobából az asszony lélegzetvételét, néha óvatosan, centiről centire csúsztatva a lábát odalopódzott az asszony ajtajához, ám azóta, hogy a sötétben hatalmas robajjal felborított egy fiókos kisszekrényt, amit az asszony szándékosan a lakást kettéosztó demarkációs vonalra állított, már ezzel a leskelődéssel se mert próbálkozni, akkor szokott rá egyébként, hogy legalább a saját szobájában nem húzta be a függönyt, volt egy hosszabb időszak, a negyedik év után, amikor az asszony éjszakákon át nem aludt otthon, Kertész ilyenkor órákig az ablakban állt, bámulta a fák közt a föld felé megnyíló réseket, a tizennyolcadik év végén egy ködös, tompa vasárnap délután mintha sírást hallott volna a bezárt ajtók felől, száraz, köhögéshez hasonlatos sírás volt, aztán meg az asszony hangja hallatszott, ahogy az ő nevét mondja, így lépte át hosszú évek után újra a küszöböt: a volt felesége az ágyon feküdt magatehetetlenül, a bűz úgy terjengett körülötte, mintha rothadásra ítélt angyalok töltenék meg a szobát.

Nem házasodtak össze újra, Kertész három éven át ápolta az asszonyt, hétvégeken sétálni mentek: kézen fogva lépegettek, megkerülték a háztömböt, nézték a fák között az égre nyíló járatokat, a harmadik év végére az asszony annyira legyengült, hogy nem mozdulhatott ki, Kertész felöltöztette őt, s minden nap egy órát ültek a nyitott ablak előtt, miért sírsz már megint?, kérdezte az asszony, ő pedig nem válaszolt, a felesége halála után az övé lett a kétszobás lakás, használhatta a konyhát, a fürdőszobát, használhatta az asszony volt szobáját is, a folyosóra visszaállította a fiókos kisszekrényt, éppen oda, ahol az egykori demarkációs vonal húzódott, éjszakánként, óvatosan, centiről centire csúsztatva a lábát, odalopódzott az asszony ajtajához, s hallotta odabentről a lélegzetvételét, állt görnyedten az ajtó előtt, s arra gondolt, nem az a kérdés, hogy van-e boldogság, nem is az a kérdés, hogy mi a boldogság, a szenvedés hiánya, az a boldogság, hogy amikor már elmúlt az élet, akkor is lehessen emlékezni rá.

Utolsó frissités ( 2008. február 26. kedd 10:56 )
 
< Előző
web-SEO linkgyűjtemény StartDirectory.EU linkgyűjtemény CharmaDirectory.EU linkgyűjtemény LinkKatalógus.EU