Végre süt a Nap és sárga a fény, csaknem olyan sárga, mint a Körúton végigsöprő villamos, nem veszel észre semmit, aztán máris csillámló porfelhő lebeg a sínek felett, lassan szitál, s mire elnyugodna, jön a következő szerelvény, kattogás, sípolás és por, hogy megmutassa, mi lakik körülöttünk s mi lakik bennünk.

Azt is mondják, hogy a bőrünk minden egyes pontjára több kilométernyi levegőszlop nehézkedik, de ezt úgyse lehet elhinni, méghogy olyan őrületes súlyt cipelünk és nem is tudunk róla, hát a por is legfeljebb a tavaszi sárga fényben mutatja meg magát, a villamos ablakából, ne nézz oda, és nincsen rémület, tudjuk, a tekintet a hibás, hiszen megszervezi a látványt, nem mondhatjuk meg, hogy mi jön elénk, de nem is bámuldozhatunk felelőtlenül. Én például a villamos ablakán néztem kifelé, lassított és megállt a szerelvény, amikor a Krúdy utca sarkán, az egyik ház kapualjában megláttam egy férfit, nem is férfi volt már, hanem maga a megtestesült félelem, kitárt karokkal tapadt a falhoz, a megadás és a rémület ősi mozdulatával, háttal a falnak és megdögleni. Terpeszben állt, megrekedve a lépések között, valami kantáros nadrág, bakancs és színes trikó volt rajta, de nem is azt néztem, hanem a kezét, a görcsösen kapaszkodó ujjait, ahogyan a bordás vakolatot tapogatta, a fejét elfordította, az arca is a falhoz tapadt, a bal karja a falon, így szögezte fel magát erre a hugyos és kopott sarokra, belevettetve a lassan ülepedő, poros létbe, a jobb karjával erőlködve a súlyos kapuszárnyat tartotta, homályos, baljós kút volt mögötte az átjáró, fénytelen lépcsőház, onnan jövünk és oda megyünk. Úgy állt ott, mint aki az utolsó szakadék peremére szorult, sápadt és torz volt az arca, lenézni nem mer, de mozdulni se, sziklává lenne maga is, de a teste nem engedi, ki tudja, miféle film pereg már a tekintete előtt. Szemernyi kétségem se volt, nyílik a villamosajtó, le kell szállnom és segíthetek neki, bátorság, le van szarva a férfiszemérem és a félelem, akár egy szóval is visszaránthatom még a zuhanás előtt,  olvastam már ilyesmiről, félelem a tértől, a ránk zuhanó valóságtól, a látvány több kilométernyi oszlopaitól, de én majd odamegyek, egy jó szó és egy kinyújtott kéz, mind a kettőnk félelmét könnyedén győzhetem le. S már léptem volna, tudom én, hogy az ember a lehetőségek metszéspontja, amikor a porfelhőn át megint a falhoz tapadó szerencsétlenre pillantottam, és megállt a lábam az utolsó lépcsőfok előtt, mert ugyan valóban a falhoz tapadt az a férfi, és a két karját nagy erőfeszítéssel emelte, de csak azért, hogy az egyikkel a kapuszárnyat tartsa, a másikkal pedig a kaputelefon gombját nyomhassa, sőt, akkor már láttam azt is, hogy ebben a kezében cigaretta füstölt, nem a bordás vakolatba kapaszkodott hát, hanem cigarettázott, és az arca nem a rémület okán szorult a falhoz, hanem mert a kaputelefonba beszélt, cigarettafüstöt fújt és közben még röhögött is, nyilván lejött egy cigit elszívni a utcára, és nem akarta, hogy a kapu becsukódjon mögötte, és a teste azért fordult ki olyan kétségbeejtően, mert mindeközben egy felsliccelt szoknyájú nő sietett el a járdán, az után nézett, ráadásul a látványt kommentálta a kaputelefonon át. Állt a villamos, és én is álltam a lépcsőn, utolsó lépcsőfok, utolsó lépés a szakadék előtt, és a pillanatnyi csendben már hallottam is, ahogyan az a férfi a kaputelefonba beszél, kurva jó csaj, bazdmeg, te is felpróbálnád, mi, te állat, ordította, és a szeme fehérje kifordult, ahogyan a sliccelt szoknyás nő után nézett, s megint teli szájjal röhögött.

De akkor már jelzett a villamos, hogy záródnak az ajtók, éppen időben húzódtam vissza, létbe vetettség, naná, megrándult a szerelvény, indultunk tovább, még láttam, hogy a férfi eldobja a cigarettáját, újabb szög a város koporsójába, a falhoz tapadva visszalép a lépcsőház alagútjába, a sötétbe a fényről, csapódott a kapuszárny, a csikk kék füstje összeolvadt a felkavarodó porral, éreztem, hogy a bőröm minden egyes pontjára több kilométernyi levegőoszlop nehézkedik, vigyázni kell, mert a tekintet szervezi a látványt, kapaszkodtam a fogantyúba, sárgán sütött a Nap, szitált a por, sárga fény csorgott mindenütt.