Hirtelen és nyersen zuhant ez a nyár a városunkra, tegnap még tavasz volt, hűvös és párás reggelekkel tűntek elő az éjszakából a fák és a bokrok, most pedig már alig, hogy felkel a Nap, átbukik a háztetőkön, és máris lelassulnak a mozdulatok, pattog a táguló macskakő,

lelassulnak a szagok és a hangok, mert forró, remegően forró üveglapok rekesztik el egymástól a városlakókat, megcsúszik rajtuk a fény, persze az szép a nyárban, hogy levetkőznek a nők, bokák, térdek, vállak és hasak tűnnek elő, izzadságcsöppek osonnak a mellek dombocskái között, ám sajnos levetkőznek a férfiak is, erről inkább ne is beszéljünk, mindenki tudhatja, hogy a középkeleteurópai férfiak rövidnadrágja a teremtés kaján vigyorú és leplezetlen bosszúja, durva emlékeztető arra, hogy teremtő milyen nehéz és elnagyolt munkát végzett, amikor az embert a saját képére teremtette, papucstól a trikóig, és kérdés, hogy akkor még ki mit rakott hozzá az alkotáshoz, például a sok csípős izzadságfelhő kinek a sóhaja, avagy kinek a romlott lehellete.

Nemhiába mondják, hogy micsoda szerencse, hogy az ember úgy van kitalálva, hogy nincsen határa az alvási képességének, csak megszokás kérdése, és akár az egész napot is szenderegve töltheti, félálomban az éjszakát és aztán félálomban a nappalt, igaz, a sötétben önkényesen mozog az idő, miközben egyre hosszabb és egyre bonyolultabb lehet a reggel is, a beleereszkedés a létezésbe, ki szereti azt, hogy egy iszapos vizű tóba kell lemerülni, amiben tapogatva keresi a láb a talajt, bizony, egyre nehezebb hozzászokni ahhoz, hogy vagyunk, az éjszaka például három óra kettő percet mutatott az óra világító számlapja, amikor odakint, a téren egy borízű hang kezdett ordítani, hajrá, Diósgyőr, sivította az alvó városra, hajrá, Diósgyőr, lökte ki magából elkeseredetten, de Budapest, az éjszaka és a sok sötét ablak válaszra se méltatta őt, hősünk se kelt fel az ágyából, hogy megnézze, ki kiabál odalent, ki kiabál és miért, mi tagadás, minél tovább élt és minél többet látott, annál kevésbé tartotta érdekesnek az embereket, viszont egyre lenyűgözőbbnek látta a tájat, még akkor is, ha az csupán házakból és utcákból állt.

Azt is mondják, hogy a korral járó szelidülés sokkal inkább a mások nagylelkűségét, semmint a magunk igazi változását jelenti, hősünk hát bízott az emberek türelmében, legalábbis, amíg nem találkozott velük, csakhogy amikor kilépett a ház kapuján, belecsobbant a fénybe és rögtön egy baseball-sapkás férfiembert látott meg, a sötétkék Suzukija csomagtartóját nyitotta fel éppen, félmeztelenre volt vetkőzve, rózsaszín volt a bőre, alul pedig selymesen suhogó, csíkos joggingnadrág, dobozkát vett elő, visszazárta a csomagtartót és egy vérnyomásmérő készüléket pakolt ki az átforrósodott fémre, nyomógombos, digitális készülék, terpeszbe állt és komótos mozdulatokkal tette fel a szalagot, hogy  megmérje a vérnyomását,  tőle két lépésre pedig egy fapapucsos nénike válogatott a frissen nyírt bukszus földre hullott ágacskái között, nyilván, hogy melyiket vigye fel az asztalára tett vázába, az első emeleti erkélyen kihajolt az egyik szomszédasszony és átszólt a másikhoz, kimegyek délután a férjemhez, régen voltam már nála, virágot viszek neki, hősünk indult volna tovább, ám éppen a kapu előtt egy madárfióka már finoman bomló tetemét pillantotta meg, kis híja volt, hogy rá nem lépett, valószerűtlenül nagy a fej a törékeny, rózsaszín testhez képest, nem tudni még, szárnyak vagy kezek nőttek volna azokból az apró végtagokból, lila héjú, szorosan lezárt szemek, hogyan kerülhetett ide egy madárfióka, amikor itt fészkek sincsenek.

Hogyan is roppanna egy ilyen testecske a cipőtalp alatt, gondolhatta volna hősünk, amikor átlépett fölötte, és látta, hogy a félmeztelen, rózsaszín bőrű, joggingalsós, baseballsapkás férfi a fejét csóválva méregeti a Suzuki csomagtartójára tett vérnyomásmérő digitális kijelzőjét, mormogott is valamit, miközben kikapcsolta a készüléket, felemelte közben a mutatóujját, mintha figyelmeztetni akarna valakit, csomókba tapadt a szőr a karján, feltekerte a gumicsövet, felnyitotta a csomagtartót és visszapakolt,  azután öltözött csak föl, a csomagtartóból húzta elő az ingét, vállap volt rajta és fényes jelvény, ugyanis aki az imént még félmeztelen volt, most egyszeriben parkolóőrré vedlett, indult a munkába, előbb a saját állapotát mérte meg, aztán a parkoló autók céduláit kell ellenőriznie, még jó, gondolhatta volna a hősünk, amikor már átlépett a madárfióka fölött, még jó, hogy ebben a forróságban nem csak aludni, de felejteni is lehet, de hát ebben a forróságban még gondolkodni se lehet, ha minden megmaradna nekünk, minden összegyűlne bennünk, hát már egy nap alatt is megbolondulnánk, igazán, de igazán az a legnagyobb szerencse, hogy az embernek a feledékenység is megadatott.