Olyan langyos volt a levegő, mintha még nyár volna, csobogott a szökőkút, viszont a szanaszét hullt, barna falevelekből őszi illatok szellőzködtek amerre mentem,

végig a sétálóutcán, ahol a pincér talán még a tegnapi izzadságától nedves trikóban tölölgette a kávéház előtti zöld filcszőnyegre kitett asztalokat, csend volt, reggeli csend, ami azt jelenti, hogy kint a Körúton zötykölődött a villamos, autók zúgtak, léptek kopogtak, ajtók csapódtak és beszélgetések olvadtak össze, mormogott a város, például sietősen jött velem szembe egy pár, egy sovány, magas férfi, és fél lépéssel mindig le-lemaradva a nő, belekarolt a férfibe, hogy huzassa magát, várni fogok rád, ameddig csak kell, mondta a nő hangosan, amikor elmentek mellettem, várni fogok rád délig is, vagy ameddig meg nem halsz, nevetett is utána, aprót, éleset, a férfi meg csak sietett, komoly arccal nézett maga elé.

Az utcánkban bokrokkal és fűvel beültetett ágyások szegélyezik a keskeny autóutat, és az ágyások közé padok ékelődnek, ballagtam a reggeli napsütésben, és láttam, hogy mindegy egyes padon egy ember ül, és mindegyikük cigarettázik, és mndegyikük éppen úgy szívta a cigarettáját, mint az az öregasszony, aki a velem szemközti padon ült,  lassan, egészen lassan, szinte finomkodva emelte a szájához a kezét, kinyújtott ujjakkal fogta a cigarettáját, a szemét is behunyta, amikor beleszippantott, illetve nem is szippantott, hanem hihetetlenül hosszan szívta, két oldalt egészen belappadt az arca, a válla előre esett, mint ahogyan a teste többi része is szinte lényegtelenné lett, valósággal semmivé vált ehhez az élvezethez képest, és  hunyorgott ugyan, de minden cseppjét élvezni akarta a keserű füstnek, úgy szívta azt a cigarettát, hogy az a szippantás ne csak egyszerűen a lehető legtovább tartson, de kimentse őt mindenféle időből, veszítse el a testét, és ahelyett is csak valami keserű, langyos füst maradjon, és miközben ezt az öregasszonyt néztem, láttam, hogy végig a sétálóutcán a többi padon is éppen így cigarettázik minden egyes ember, pedig még csak reggel van, hosszú lesz a nap, lassan, nagyon lassan, szinte finomkodva emelik a szájukhoz a cigarettát, hogy a szippantással elveszítsék a testüket és kiessenek az időből, bele a langyosságba, a sárga fénybe, és láttam azt is, hogy milyen szép ez a sok-sok különálló szomorúság, a még zöld bokrok, a ferdén álló padok, és a fölöttük lebegő kékes füstfelhőcskék, észre se vettem, és már én is lassabban mentem,  egy kutyasétáltató nő jött, a válláig ért a szőkére festett haja, a feje tetején  az elválasztásnál őszes feketén világított a lenőtt csík, holott fiatal nő volt, szűk nadrág, hegyes cipő, mélyen dekoltált, feszes blúz, a póráz másik végén az a fajta négyszögetes fejű, loboncos, fehér szőrű kiskutya, aminek fekete gombként világít a szeme, éppen akkora gombként, mint az orra, lihegve rángatta a bőrszíjat, igyekezett be a bokrok közé, amint elmentek mellettem, hirtelen kiabálást hallottam, helyesebben nem is kiabálás volt, hanem fojtott sziszegés, ami hangosabbnak hatott, mint a kiabálás, az öregasszony volt az, miért hozza ide szarni a kutyáját, sziszegte a nőnek, hallgasson, kiabálta vissza a nő, miért nem oda viszi, ahol lakik, sziszegte az öregasszony, mert én is itt lakom, kiabálta a nő, maga örülne, ha oda szarnának, ahol maga lakik, kiabált most már az öregasszony is, és éppen úgy szívta be az arcát, mint az imént, amikor a cigarettát a szájához emelte, viszont most nem hogy elhagyhatta volna a testét, éppen ellenkezőleg, védekezően felemelte a karját, noha ezzel nem sokat ért, mert a nő egészen közel hajolt hozzá, furcsán, gyorsan, szinte lendületből hajolt az öregasszony felé, terpeszállásban, és miközben a válla már a padon ülő öregasszony térde fölött volt, a póráz túlvégén a rángatás miatt szökni próbált a kiskutya, de a nő nem is törődött vele, mélyről, mintha görcsösen köhögne, a gyomrából harákolt egyet, és kerekre csücsörített szájjal, az odahajlás lendületével az öregasszony arcába köpte a nyálát, takarodj, kiáltotta aztán, és már billent is vissza a hátrahagyott lábára, csorgott végig a langyos nyál az öregasszony arcán, behunyta a szemét, hunyorgott, vénasszonyok nyara, a nő már ment is tovább, húzta magával az ellenkező kiskutyát.

Csend volt, sütött a nap, ősszi illatok feküdtek a házak közé, októberben a legszebb ez a város, várok rád déli