Úgy jött meg ez a tavasz, hogy folyton fújt benne a szél,

Nem is kell odahajolni, hogy látszódjon, ez a furcsa festmény formáz valamit, egy asszony áll fél lépésnyire, a virágágyás előtt, a pad mellett, de ő nem ér rá, hogy ezt az egyre változó képet figyelje, világos ballonkabátban van, az övet szorosan összehúzta a derekán, a tartása olyan egyenes, mintha erővel hátrafeszítené magát, a jobb keze könnyedén a pad támlájához ér, de nem támaszkodik, éppen csak érinti az ujjhegyével, a két lábfejét szabályos balettalapállásban tartja, a jobb láb derékszögben a bal boka előtt, ritkás, ősz hajú asszony, ám a bőre sima, éppen olyan a karmozdulata, mintha a tükrös teremben állna a gerenda előtt, fel a fej, magasabbra az áll, a tekintet messze néz.

A lépcsőházból másik öregasszony lép ki, bokáig érő, prémes szegélyű  papucsban, kövérkés ujjaival összefogja a mellén a steppelt pongyolát, egyenesen a vakolatfestményhez siet, a lakáskulcsa csörög a kezében, közel hajolva nézi a kőre olvadó por csipkéit, nem is egyenesedik fel, csak a fejét fordítja el, úgy kérdezi, nem tetszett látni itt egy kicsi terítőt, egy nagyon szép horgolt terítőt, ajándékba kaptam még régen, istenem, nagyon régen, mi lesz velem, ha elveszett, az erkélyemről fújta le a szél, mi lesz velem.

Mögötte, a virágágyás túloldalán egy férfi és egy nő ülnek a Chili bár napernyője alatt, még jó, hogy a hirtelen zápor ellenére ez az asztal száraz maradt, előttük meg-megkoccannak az üres poharak, a fiatal nő napszemüvege feltolva a hajára, hogy így védekezzen a szél ellen, megmondtam neked, hajol közelebb a férfihoz, megmondtam, hogy a szerelemmel az ember kockára teszi az életét.

Gyereklány lép hozzájuk, honnan a fenéből termett itt hirtelen, nagy csomó képeslapot szorongat a kezében, tessenek venni egyet, mondja, előrenyújtja a csomagot, látszik, milyen régi, kifakult képeslapok, rég elhervadt virágcsokrok, ódivatú vázák, kinek kellene az ilyen, édesanyámnak gyűjtöm a pénzt, tessenek venni egyet.

A férfi nem is hallja, a fiatal nőre mered, a keze az asztalon, vastag jeggyűrű fénylik rajta, a nő a száját figyeli, előre hajolva, éppen olyan figyelemmel, mint ahogyan a mamuszos öregasszony vizsgálja a vakolatfestményt, a nő viszont értetlenül fordul a lányhoz, úgy ismétli meg, mintha neki mondaná: a szerelemmel az ember kockára teszi az életét.

A kislány szoknyáját felfújja a szél, szemérmetlenül hajtja fel az ócska, virágmintás kartont, elpirul, amikor észreveszi, a két karjával fogja le, a képeslapokat a combjához szorítja.

Babakocsit toló nő áll meg a villanyoszlopnál, törékeny, szinte még gyerek ő is, lehajol, mintha a babát igazítaná, ám egy bevagdosott szélű papírost és ragasztószalagot vesz elő, a nyelve hegyét kidugva ragasztja fel az oszlopra a hirdetést: kőműves és burkoló segédmunkás állást keres.

A mamuszos öregasszony, hiszen hiába várja a választ, a napernyő alatt üldögélőkhöz fordul, leesett egy nagyon szép kis terítő, mondja, remeg a hangja, mi lesz velem, ha nem találom, istenem, kimostam, hogy megint fehér legyen, mint rég, az ugye nem lehet, hogy valaki felkapta és elvitte volna, az nem lehet, hogy csak így elveszett.

De a napszemüveges fiatal nő hátralöki a székét, zörögnek a fémlábak, ahogy feláll, a képeslapot árusító kislányba ütközik, maga elé kapja a táskáját, hogy az érintés ellen védekezzen, látszik, hogy most már tényleg ideges, megrázza a fejét, szétbomlik a haja. A kislány két karja még mindig a combjaihoz szorul, esetlenül lép odébb, mintha bohóckodna, a hirdetést kiragasztó anyuka éppen csak el tudja húzni előle a babakocsit, hogy elkerülje az ütközést. Ekkor indul el a ballonkabátos asszony is, a két karja a teste mellé feszítve, a váll egyenes, a lábujjhegyen jár, akárha balettcipőben sietne a színpadon.

Ajándékba kaptam, istenem, milyen régen, ismétli még a mamuszos öregasszony, aztán visszalép a kapuhoz, zörög a zárban a kulcs, összegörnyedve nyitja az ajtót, mint akit ütés ért, istenem, akkor most mi lesz velem.

Fúj a szél,  de a süt a Nap is, ilyen ez a mostani tavasz, a férfi már egyedül ül a Chili bár teraszán, a tenyere ugyanúgy az asztalra simul, kopott sárgán fénylik rajta a vastag karikagyűrű, össze-összekoccannak az üres poharak, a feje fölött a villanyoszlopon fehérlik a hirdetés, odafönt, a falon látszik a nyers sebhely, a virágágyás mellett ott hevernek a sárga és barna vakolatdarabok, valami odazuhant festmény, az imént még olvadoztak, de most már szárítja őket a szél és a napsütés, el is fog tűnni az a festmény hamarosan, nem nézi senki, és akkor már nem látszik, hogy formázott valamit.