Piros-fehér kockás a szív

13 ápr Piros-fehér kockás a szív

Horvátország – Németország 2-1, június 12. – Tudósító: Kőrösi Zoltán

 
Csöndesen mondom, kissé unom én már ezt a nagy foci-metaforát, mit metaforát, foci-allegóriát. Ezt a focibölcsességet. Úgy értem, szép a futball, mint élet az irodalom felől, az irodalom és az élet a futball felől, egyformák ugyebár, csak az egyikben látni, hogy ki a bíró, sőt, még beszélni is lehet vele; az élet ugyanolyan, mint a futball, csakhogy az egyikben fehér vonalak jelzik a pálya szélét, és sejteni, hogy mikor fújják le a meccset; élet és foci nem különböznek, mind a kettőben az a jó, ha lyukra futsz; az élet olyan,mint a foci, ám az egyikben legalább van szünet a második félidő előtt, és akkor kipróbálhatod, milyen az, ha a játékon kívül vagy stb.

Na, aki a tollát letéve olyan meghatottan mosolyog a zöld gyep illatától és a labda buffogásától, az játsszon két félidőt egy két (három) osztállyal feljebb karistoló csapat ellen, úgy, hogy azzal a középpályással, csatáral kelljen harcolnia, akinél korántsem a könyveké és az olvasásé a főszerep, nem is onnan szerezte a nemi tevékenységekre és édesanyánk magatartásmodelljére vonatkozó kimerítő ismereteit, iszik, mint az állat, ellenben rettenetesen gyors és úgy futballozik, mint aki tízszer intelligensebb nálunk. A tüdő, a szív és a vádli, azok nem metaforáznak. Ámbár így van a mondatokkal is: rájuk néz az ember, s nem elég, hogy húsz évvel fiatalabbak, de még rohannak is, ők tudhatják csak, hogy mit akarnak.
Ezzel a német-horvát meccsel pedig az a baj, hogy holnap hajnalban indulok, egy hét Rovinjban, nekem az kell, hogy a horvátok győzzenek, sült halak és mosolygós, boldog emberek. Nem ám a lógó orrú délszláv bánat.
A himnuszok előtt megejtő lányok nyitnak szét egy hatalmas műanyag focilabdát, mezitláb vannak, na, ezt irigylem tőlük, a gyep simogatását. A fűszálak a lábujjak között.

Ránézésre egyébként sok más jó nem várható, a horvátok egy ékkel állnak fel, a németek meg olyan kontaktlencsével játszanak, amin már az aranyérem a minta, még a szélsőbekkek is csatárok. Sőt, ahogy tanult futballista társam, M. Nagy Miki írta, ezeken a németeken nehéz nem látni, hogy jól futballoznak, még az elképesztő fejű Ballack is remek volt a lengyelek ellen. Ehhez képest eltelik úgy húsz perc, hogy olyan, mintha semmi nem történne. Ami annyit jelent, hogy a németek kifejezetten nagy arccal vonultak fel, a horvátok pedig rendkívül ügyesen váltogatják a behúzódást és a pressinget, területet védenek, aztán meg visszatámadnak, lényegében megölik a német középpályát. Feltűnő, hogy mekkora taktikai tévedés Podolskit a középpályán játszani, nem fut, labdatemető, ellenben nem is védekezik. Egy tréner soha ne higgyen a médiának, a tévéseknek az a jó játékos, aki gólt rúg, függetlenül attól, hogy az előző meccsen is Klose és Frings csinált belőle királyt. Most meg folyton magára hagyja a szerencsétlen Jansent, idő kérdése, mondom, hogy a horvátok leuralják a jobbszélt. És tessék: a 24. percben egy támadáson belül háromszor mozgatják át a németek védelmét, Olic az arca dacára hihetetlenül okosan tolja vissza, Srna-nak már csak csúsznia kell. Csúszik. Rakitic+Olic+ Modric viszik a horvátokat, ha jó a meccs (nem annyira), akkor a horvátok miatt jó. Még mondja valaki, hogy nincsen néplélek: a lengyelek egy percig se hitték, hogy legyőzhetik a germánokat, ezek a horvátok pedig szent őrülettel harcolnak, istenem, a mi véreink.

A németek nem is tudnak mit csinálni a horvátok gumifalával, keresztbe tologatnak, mélységi passzaik egyáltalán nincsenek. Megy a daráló, és mi más történne, mint a nagykönyvben, Lehmann lepkéje jön ehhez, Olic két méterről gurít, még jó, hogy nem térdelt le hozzá. Szépen vagyunk, amikor kettő nullnál Lőw behozza Schweinsteigert, és az ember arra gondol, milyen csapat az, ahol (Frings mellett) ez az ember a második legszimpatikusabb. És elkezdenek nyomni a germánok. Történelmi lecke. Az persze egyáltalán nem igazságos, hogy a kártevő Podolski rúgja a gólukat, de hát a futballnak nincsenek igazságai, ellenben vannak nagy közhelyei, tessék, most lehet megint azt hinni, a puha arcú gyerek csinált valamit. Már-már Lineker baljós árnya nyomul a pálya fölé, ezek a németek bármikor begyűrhetnek egy-két gólt, szerencsére Schweinsteigerünk elborult aggyal kiállíttatja magát, mondtam, hogy ő a mi emberünk.

Kék az isten odafönt, piros-fehér kockás a szíve.

Az persze egyáltalán nem igazságos, hogy az ember nem is szól a lengyel-osztrák meccsről. Nem rossz meccs, nézzük is, hogy a fenébe ne néznénk, de közben mindenki tudja, futottak még kategória. Megérdemelték a pontot. A futball igazságos és vannak közhelyei, ezt egyébként olvastam már valahol.

Véreim, az én apámat még Kálovitsnak hívták, holnap hajnalban megyek hozzátok, viszem a piros-fehér kockás mezemet, vár Rovinj.
 
megjelent: 2008, június 13, litera.hu

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.